A szédülés és egyensúlyzavar a klinikai gyakorlat gyakori, heterogén eredetű tünetegyüttese. A differenciáldiagnosztika a jóindulatú perifériás kórképektől az életet veszélyeztető centrális okokig terjed, ezért strukturált megközelítést igényel. A szédülés ellátásának kulcsa a szindrómaalapú triázs, a standardizált bedside tesztek szakszerű alkalmazása, a célzott képalkotás és a bizonyítékokon alapuló, lépcsőzetes terápia.
A gyermekkori stroke, bár ritka betegség, napjainkban is egyike azon gyermekneurológiai sürgősségi állapotoknak, amelyet a focalis neurológiai deficit tünetekkel akutan vizsgálatra kerülő gyermekek 10–25%-ánál diagnosztizálnak.
A reumatológiai betegségek legfőbb tünete a mozgásszervi fájdalom, ennek megfelelően a reumatológiai gyógyszeres terápia egyik legfontosabb törekvése a fájdalom és gyulladás csillapítása, optimális esetben megszüntetése.
A fejfájás talán az egyik leggyakoribb neurológiai kórkép, amely felmérések szerint minden második embert érinthet. Ha azonban jobban rákérdezünk, kiderülhet, hogy szinte alig van olyan ember, akinek élete során ne lett volna fejfájása. Miután meglehetősen sokszínű panaszról van szó, ezért indokolt volt az egyes altípusok pontosabb klasszifikálása. A klinikai gyakorlatban javasolt csoportosítást a Nemzetközi Fejfájás Társaság (IHS) időszakosan megújítva teszi közzé.
Az új terápiás lehetőségek ellenére a szívelégtelenségben szenvedők korai hirtelen halála, különösen csökkent ejekciós frakcióval élők esetén (HFrEF), még mindig nagyon magas.
Az agyi érkatasztrófák a rokkantság vezető okai és a halálozási listák éllovasai. A köznapi nyelven használt stroke kifejezés nem fedi le teljességgel a kórképet, ugyanis az agyi érkatasztrófák 4 nagy csoportra oszthatóak, úgy mint az érelzáródásos stroke (ischaemiás stroke – a mindennapokban használt értelemben erre utal a stroke kifejezés), a vérzéses stroke (agyvérzés, haemorrhagiás stroke), a subarachnoidealis vérzés és az agyi vénás thrombosisok (sinusthrombosis) (1).