A polycystás ovarium szindróma (PCOS) egy endokrin és metabolikus kórállapot, mely a praemenopausalis korú nők akár 20%-át is érintheti. A betegség etiológiája többtényezős és jórészt feltáratlan. A tünetegyüttes jellemzője a hyperandrogenismus, valamint a petefészkek működészavara és polycystás morfológiája (PCOM, polycystic ovarian morphology).

A kórképek gyakorisága, a súlyos komplikációk veszélyei indokolttá teszik a folyamatos monitorozást annak érdekében, hogy a tüneteket korán felismerjük és a betegségeket minden rendelkezésünkre álló eszközzel kezeljük.

A háziorvosok gyakran találkozhatnak a problémával: fertilis korú párnál csak nem akar beköszönteni a gyermekáldás, annak ellenére, hogy rendszeresen védekezés nélkül élnek házaséletet. Ha a sikertelen időszak meghaladja az egy évet (35 éves kor felett a hat hónapot), foglalkozni kell a meddőséggel. Megfelelő diagnózis és ennek alapján célzott kezelés hiányában a probléma spontán csak ritkán oldódik meg.

Mivel a párok 85%-ánál védekezés nélküli rendszeres nemi élet mellett 12 hónapon belül megfogan a terhesség, fontos azon párok azonosítása, akik profitálhatnak a meddőségi kivizsgálásból. Általában 1 évnyi sikertelen próbálkozás után ajánlják fel a meddőség okának feltárását célzó vizsgálatokat, ám 35 évesnél idősebb nőknél, illetve a meddőség szempontjából igazolt kockázati tényezőkkel rendelkező pároknál már 6 hónap elteltével sor kerülhet erre.

A PCOS kezelése során három fő területre kell összpontosítani: a szabálytalan menstruáció szabályozására és/vagy a hirsutismus megszüntetésére és/vagy a meddőség terápiájára. A PCOS kezelési módszerei az idő előrehaladtával annak függvényében változnak, hogy az adott életkorban melyek a beteg preferenciái. Ennek során azonban mindvégig szem előtt kell tartani az inzulinrezisztencia problémáját, mert ennek hosszú távú egészségi kihatásai lehetnek.

WHO 2-es típusú anovulációban az AMH-koncentrációk emelkedettek, ami úgy tűnik, hogy a kis preantrális és korai antrális folliculusok számának növekedésével függ össze, különösen PCOS eseteiben. Tekintettel arra, hogy az AMH-koncentrációk szorosan összefüggnek a petefészek működési zavarát tükröző egyéb klinikai, endokrin és ultrahang-paraméterekkel, az AMH segíthet a betegség súlyosságának megítélésében.

A klasszikus értelemben vett nemi hormonok mellett fontos hangsúlyozni, hogy a gonadotrop hormonok: az FSH és LH meghatározására is általában a nemi hormonokkal egy időben kerülnek meghatározásra, amikor az infertilitás kivizsgálása miatt történik mintavételezés.

A primer, praeantralis és kis antralis folliculusok granulosa-sejtjei által termelt anti-Müller-hormont (AMH) a petefészekrezerv markereként tartják számon.

Gyakran éppen a legkritikusabb fejlődési fázisban olyan egészségi problémák maradhatnak felismerés nélkül a serdülőkori anovuláció hátterében, melyek hosszú távú következményekkel bírnak.

Az első előzetes vizsgálatok felvetették, hogy az anti-Müller-hormon a petefészkek öregedésének markereként használható