Az 1991 óta átadott tudományos citromdíj, az Ig Nobel-díj bizonyára nem homályosítja el a világ legrangosabb tudományos elismerésének, a Nobel-díjnak a nimbuszát. Nem is ezért hozták létre.Amit a kutatók roppant komolyan művelnek, az a külvilág számára esetleg nevettető, elképesztő, felesleges, idő- és pénzfecsérlő tevékenység – erre rá kell ébreszteni őket. Ezért alkotta meg a díjat Marc Abrahams amerikai kutató, akit 1991-ben neveztek ki az 1955- ben alapított Journal of Irreproducible Research főszerkesztőjévé. A folyóirattól nem részletezett okok miatt megvált, majd barátaival megalapította az Annals of Improbable Research című, azóta is élő lapot. Főszerkesztőként Abrahams szinte naponta találkozott olyan emberekkel, akik hoszszasan győzködték arról, hogy ők mindenképp megérdemelnék a Nobel-díjat. Érezte, hogy kuncsaftjai valóban elismerést érdemelnek – ha nem is Nobelt. Barátaival elhatározta az Ig Nobel-díj megalapítását. (Az elnevezés egy szójáték, az angol ignoble – nemtelen – szóból és Alfred Nobel nevéből alkották.) A kitüntetést azoknak szánták, akik valamilyen gondolatébresztően őrült tettet hajtottak végre. Olyan kutatásokat akartak díjazni, amelyeket nem érdemes, illetve nem szabad megismételni. Az első évben hét valódi és három fiktív nyertest választottak ki. Ezt követően már csak és kizárólag valós személyek könnyen elérhető közleményeit díjazták. Elektrosokk és guminő A nyertesek ismertetése előtt érdemes némi időt vesztegetni a kiválasztásra. A díjra bárki bárkit jelölhet, akár önmagát is. Minden évben tíz díjat adnak ki, a kategóriák a felhozataltól függően változnak. A kiválasztásban a lap munkatársai, valamint tudósok vesznek részt. A „bizottság” sohasem ülésezik teljes létszámban és a végső döntéskor mindig behívnak az utcáról egy éppen arra járót, hogy a lehető legelfogulatlanabb eredmény szülessen. A díjat minden évben a Harvard Egyetem Sanders Színházában adják át, ahol 1200 ember szórakozhat önfeledten. A díjazottak saját zsebből fizetik utazásukat – ha egyáltalán elmennek –; az elismerést valódi Nobel-díjasok adják át. A szervezők tapasztalatai szerint a díjazottak többsége – ha nem is nagyon –, de örül az elismerésnek, hiszen legalább valaki felfigyelt munkásságukra. Az orvosi területen 1994-ben az Egyesült Államok Haditengerészetének volt tisztje kapta az elismerést, akit megmart saját csörgőkígyója, mire ő elektrosokk-kezelésnek vetette alá önmagát. Társát megkérte, hogy gépkocsija gyújtógyertyájának zsinórját rögzítse ajkához, majd a motort öt percig 300-as fordulatszámon járatta. Állapota ugyan nem javult, viszont a kórházba érkezéskor készített felvételen úgy nézett ki, mint egy túlsütött krumpli. Arca feldagadt, mellkasa felső részén a bőr elszíneződött. Az esetről beszámolt az Arizona Egyetem Egészségtudományi Intézete Mérgezés és Droginformációs Központjának két munkatársa, Richard Dart és Richard Gustafson az Annals of Emergency Medicine-ben. Ők hárman ezért a közös teljesítményért kapták a díjat. „A gonorrhoea terjedése felfújható guminővel való érintkezéskor” című tanulmányáért 1996- ban Ellen Kleist és Harald Moi nyerte el a közegészségügyi Ig Nobel-díjat. A mű 1993-ban a Genitourinary Medicine-ben jelent meg. A két szakember a grönlandi Nuuk városban dolgozott. Egy napon megjelent náluk egy halászhajó kapitánya a gonorrhoea jellegzetes tüneteivel. Természetesen tudni akarták a fertőzés forrását, ám hiába kérdezték, a férfi makacsul megtagadta a választ. A célirányos kérdésektől megtörve lassan feltárult titka: a hosszú úton ellopta az egyik matróz guminőjét. Az egészségügy éber munkatársai úgy döntöttek, közzéteszik tapasztalataikat – ez Ig Nobel-díjat ért. A díj általános érvényű tanulságot is hozott a bizottság számára. Egy levélíró a következőt írta: „Ez az eset szolgáljon emlékeztetőül mindenkinek, hogy amikor ágyba bújik egy felfújható guminővel, akkor nemcsak a felfújható guminővel bújik ágyba, hanem mindazokkal, akik már ágyba bújtak vele.” Bumerángként és a statisztikákban Maradjunk e témánál. Holland kutatók a 2000-es orvosi Ig Nobel-díjat érő munkájukban mágnesesrezonancia-felvételt készítettek a férfi és női genitáliákról a nemi aktus, illetve a női izgalmi állapot közben. A közlemény a British Medical Journal 1999. júniusi számában jelent meg. A kutatók olyan párokat kértek fel, akik hajlandók voltak egy MRI-készülék hengerében szeretkezni. A teljes diszkréció mellett folyó aktus jelentős tudományos eredménnyel járt. Kiderült például, hogy a misszionárius pózban végrehajtott aktus alatt a pénisz bumerángalakba görbül. A koitusz nélküli izgalmi állapotban a méh megemelkedik, és az elülső hüvelyfal meghosszabbodik. A holland orvosok közleménye egyébként némi kerülővel jutott el a brit laphoz. A Nature magazin kétszer visszautasította a kétségkívül tudománytörténeti jelentőségű mű közlését, majd ugyanezt tette a British Medical Journal is. Átírás után utóbbi mégis leközölte a dolgozatot. Ugyancsak szerepet játszott a pénisz a 1998-as statisztikai Ig Nobel-díj elnyerésében. A torontói dr. Jerald Bain és az Alberta Egyetem kutatója, dr. Kerry Siminoski a testmagasság, a pénisznagyság és a lábméret összefüggései címmel publikált cikket az Annals of Sex Reserach lapban. Tanulmányuk összegző üzenete: a pénisz mérete a testmagassággal és a láb méretével egyaránt mutat némi összefüggést, azonban a korrelációs koefficiens igen gyenge. A magasság és a lábméret nem kielégítő gyakorlati előrejelzője a pénisz méretének. Orrtúrás és bumm! A 2001-es közegészségügyi Ig Nobel-díj nyertesei ugyancsak mélyre ástak. Chittaranjon Andrade és B. S. Srihari, a bangalorei Mentálegészségügyi és Idegtudományi Intézet munkatársai bebizonyították, hogy a kamaszok rendszeresen túrják az orrukat. A kamaszoknak többek között a következő kérdésekre kellett válaszolniuk: naponta hányszor piszkálod az orrod? Miért teszed ezt? – mondjuk, mert eldugul? Viszket? Szokásból? Élvezetből? Szépészeti okból? Hogyan piszkálod az orrod? – Ujjal? Csipesszel? Ceruzával? A kétszáz válaszadóból csak nyolc tagadta, hogy piszkálja az orrát. Az is kiderült, hogy nyolcvan százaléka kizárólag az ujjával túr, a többiek csipesszel és ceruzával dolgoznak. Andrade doktor meggyőződése, hogy a mérséklettel végzett orrpiszkálás teljesen normális jelenség. De vajon normális-e, ha valaki autóriasztónak lángszórót alkalmaz? Ezt tette ugyanis egy johannesburgi házaspár. Amikor városukban elszaporodtak a gépjárműlopások és -eltérítések, úgy döntöttek, csinálnak valamit, ami elveszi a tolvajok kedvét. Kidolgozták a Lángokádót. Az elmés szerkezet gyakorlatilag bármilyen autóra rászerelhető. A gáztartály a jármű csomagterébe kerül, a csövek végei az ajtók alsó pereménél vannak. A vezető pedállal hozza működésbe a kocsi két oldalán lángot szóró szerkezetet. A világszabadalom iránt azonban felettébb visszafogott a kereslet, mindössze kétszáz darabot adtak el belőle. Ha anyagi siker nem is koronázta ténykedésüket, az útonállókból sültet készítő szerkezetük 1999-ben elnyerte az Ig Nobel-békedíjat. Ugyanezen kategória elismerését söpörte be a brit haditengerészet. A sereg a takarékos, egyben békésebb és csendesebb gyakorlatozásért kapta a díjat. Az innováció lényege: a tengerészgyalogosok gyakorlatozás közben nem lőnek ki éles lövedéket, hanem azt mondják: bumm! A díjat odaítélő bizottságok nem feledkeznek meg az irodalomtudományok kedvelőiről sem. Az 1995-ös irodalmi díjjal David B. Busch és James R. Starling a Surgery című orvosi szakfolyóiratban megjelent, a végbélbe szorult idegen tárgyakról szóló összefoglalója előtt hajtottak fejet. Olvashattunk itt például fagyasztott malacfarokról, szelencéről, villanykörtéről, elemlámpáról, bőröndkulcsról és még sok egyéb, ép ésszel felfoghatatlanul odakerült eszközről. A könyvbe értelemszerűen nem fértek bele az idei díjazottak, de eredményeiket ismerve biztosak lehetünk abban, hogy Abrahamsnak hamarosan újabb kötete jelenik meg.

Sztáruház az Andrássy úton Sok a bámészkodó már az utcán is: a nyitás, azaz december 1-je óta a Művész presszótól jobbra az egyik kirakatban Toulouse-Lautrec-figura „festeget” (igaz, Pisarro-képet), szalmakalapban, szakállban, mellényben, az archetipikus Művész minden közismert kellékét közszemlére bocsátva. A másikban Gene Kelly „pördül meg” épp egy lámpaoszlopon, látható örömmel „énekel az esőben”. Bolondos új ajándékbolt nyílt az Andrássy úton, Művészbejáró néven: színlapok és pipacsok virítanak a padlón, színházi páholyba rejtették az irodát, nézőtér alakú amfiteátrumba a borokat, Beethoven-büszt mellett hajóskapitányi tányérsapkák, fotók, ruhák, régi kiadású Rejtő-könyvek, minikönyvek. Van itt minden, ami alkalmas arra, hogy segítségével az utcáról betérő hétköznapi halandó, mintegy varázsütésre, rég letűnt, andalító, művészies miliőbe álmodja magát. A Művész, így hisszük, nem egészen e világból való. A Művész különleges, érinthetetlen, extravagáns és (ez a lényeg) másolhatatlan: összetéveszthetetlen egyéniség. Lélekbúvárok a megmondhatói, miért gondoljuk paradox módon: ha olyan tárgyat birtoklunk, mely az Ő tulajdonát képezte, egy kicsi nekünk is jut a kivételesség varázsából, az ünnepelt csillag nimbuszából, az egyéniség fényéből, ragyogásából. Ha ne adj isten, még a ruháját is felvesszük – kicsit talán hozzá leszünk hasonlatosak. Nevezzük néven a dolgot: a sztárkultuszt lovagolja meg a kis műintézmény – valójában persze, a mindenkiben megbúvó titkos exhibicionizmust, kitűnni vágyást, az egyediség utáni sóvárgást. Ebben a boltban, például, mindenből garantáltan egy van, minden megvásárolható tárgy unikum. Aki kimondottan „ereklyére”, „kegytárgyra” vadászik, várja Kellér Dezső ki tudja, honnan előkotort szalmakalapja és csokornyakkendője, mellette az üvegvitrinben olyan csekk, melyet Karády Katalin állított ki Amerikában, vagy Karády-autogrammal, Honthy Hanna-kézjeggyel hitelesített fénykép – valódi, autentikus dokumentumok. Relikviák a múltból, csak épp megvásárolhatók, hazavihetők. Ha valaki Eszenyi Enikő fejdíszében szeretne pompázni (valamelyik divatshow alkalmával viselte a művésznő, a mellékelt fotó tanúsága szerint remekül állt neki), most épp megteheti: eladó a mutatós kis fekete darab.