A leglazább magyar rendező elkészítette az évtized legszigorúbban szabott hazai filmjét. Tiltakozás vagy alkalmazkodás? Beugró az európai filmesek klubjába vagy utolsó fricska a nagy kiugrás előtt?   „Környezethez a forma” – mondhatjuk jogosan, ha meg akarjuk magyarázni, hogy az izgalmas alaphelyzet kibontása miért szorul frizsideri hőfokú keretek közé, és a film miért lesz végül – nem önmaga paródiája, hanem – önmaga kritikája. Az Overnight úgy beszél a rejtett és kiismerhetetlen indulatok mozgatta brókerek élhetetlen világáról, hogy átveszi a vizsgált környezet tempóját, és szinte szenvtelenül kíséri végig szenvtelen főhőse kalandjait. Török Ferenc legnagyob erénye ebben a filmben legnagyobb hibájává válik, mert míg a Moszkva tér és a Szezon esetében őt (és vele együtt a nézőket) is magával rántotta a téma lendülete, most a rendező és filmje is behódolt az elvtelen-arctalan pénzvilágnak – még akkor is, ha hőse éppenséggel a kitörést választja.    Terhes hétköznapok Az Overnight egy lázadó és alkalmazkodó bemutatásával kezdődik: míg egy harcos antiglobalista hajnalban egy földi mobilközvetítő állomás antennájához bilincseli magát, egy sztárbróker éppen egy bibliai értelemben ismert, de minden más tekintetben ismeretlen lányt tessékel ki ágyából, mert munkába kell indulnia. Mielőtt beszállna a taxiba, megbízza a portást, hogy estére fűtse be a szaunát, majd munkahelyén egyperces csenddel köszönti a piacindítást, és beleveti magát a kereskedésbe. Pontosabban csak vetné, mert több meglehetősen kellemetlen hírt kap: a terrortámadástól berezelt német ügyfele Budapestre érkezett, hogy kamatostul gyűjtse be befektetése hozamát, valamint egy postán feladott pozitív terhességi teszt is vár rá. Hősünknek másnap reggelre elő kell kerítenie pár millió eurót, és ha belefér, az apró magánéleti bicsaklást is rendeznie kell. Ennyi csodát maga Jézus sem tudott prezentálni egy nap alatt, igaz, az ő idejében még nem volt se internet, se tőzsde, a tolvajoknak pedig minimum a kezét vágták le.   Vas Péter nem próféta és nem megváltó. Csupán egy 35 éves bróker, akiben már kiégtek a kilencvenes évek közepén begyújtott izzók; sikeres barátaihoz hasonlóan rutinból dolgozik; nem ismer elveket, csak áthágásra váró korlátozásokat; és mindezek tetejébe határtalanul csalódott és boldogtalan. Új magyar hős született, akinek drukkolni nem kell, mert úgyis mindent átvészel, szeretni pedig felesleges, mert mindig lesz, aki szereti őt a pénzéért. Nem könnyű ilyen karakterre várat építeni, hacsak nem egy sorozatgyilkosról van szó, Török filmje azonban nem hollywoodi merőkanállal adagolja az ellentmondásokat, hanem finoman, jó Simó-tanítványhoz méltó tempóban. Az Overnight feszes pénzügyi thriller, mely szembemegy a műfaj íratlan szabályaival, mert nem adagolja a feszültséget, hanem elnyeli azt, hiszen az ilyen történetekben úgyis minden egy gombnyomással oldódik meg, azt pedig felesleges elizgulni. Itt a munkahelyi dráma életviteli drámába fordul át, egy egész karrier és életforma megkérdőjelezésébe, az öltönybe zárt ember kicsomagolásába, még akkor is, ha közben a rendező berlini és indiai jelenetekkel igyekszik elvonni a néző figyelmét. Péter ugyanis úgy dönt, hogy az időeltolódást kihasználva úgynevezett „overnight” tranzakcióval oldja meg – egyik – problémáját, azaz egy jó füles segítségével a magyar kereskedés kezdete előtt, a távolkeleti tőzsdén alapozza meg szerencséjét. A többi már gyerekjáték – feltéve, hogy a gyerekvállalás csupán játék.       Békében a világgal?    Török a tőle megszokott, gyorsan és pontosan felskiccelt karakterekkel népesíti be filmjét, így Péter (Bodó Viktor) szerencsére nem emelkedik ki a többi szereplő közül, hanem szerepe szerint meghúzza magát a háttérben, és intézi kétes ügyleteit. A színészkedésnek pár éve búcsút mondott Bodó játéka szinte hibátlan, mégis üde színfolt hozzá képest Máté Gábor eltorzult gondolkodású főbrókere, Eszenyi Enikő anyáskodó „prostitkárnője”, Nagy Ervin bahamás hangulatú árutőzsdei nagymenője, és az indiai szál szereplői. A régen látott terhes barátnőt alakító Pető Kata inkább belesimul a budai buszokon, a Liszt Ferenc téren és jobb kiállításmegnyitókon látható yuppie-k kasztjába, a Fischer urat játszó veterán Hans Zischler pedig megbízhatóan hozza a halott festményekben életet kereső pénzügyi kockázatkerülő figuráját.   Az Overnightban minden a helyén van, pedig a film éppen arról szól, hogy ebben a világban semmi sincsen a helyén, semmi sincsen rendben. Lehet, hogy Török belenyugodott a minden bizonnyal korrupt filmvilág működésébe? A letisztult forma figyelemfelkeltő tiltakozás vagy alkalmazkodás? Az Overnight beugró az európai műfaji filmesek klubjába, vagy egy utolsó fricska a nagy kiugrás előtt? A választ a rendező következő filmje hozza meg, addig is nézegessük a meglévő hármat, és várjunk türelemmel.   Szőtt álmok   Mire jó a török hódoltság: Budapest – Isztambul után – a világ második leggazdagabb oszmántörök szőnyeggyűjteményét tudhatja magáénak. Magyarország ugyanis 1945-ig szőnyegnagyhatalom voltimages/   Az egykori Magyar Királyság és Erdély területére az Oszmán Birodalommal folytatott diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok révén – a török megszállás tájékán – rengeteg értékes keleti portéka, köztük szőnyeg is érkezett magyar területre. Ott voltak a kézi csomózású keleti szőnyegek a magyar nemesi kúriákban; no, általában nem a földön, hanem díszhelyen: asztalon, falon, esküvőkön a fiatal pár lába alatt, majd pedig – a ravatalon. A kialakuló hazai polgárság pedig nemcsak szerette a nemes keleti szőnyegeket, hanem értett is hozzá. Az Iparművészeti több mint 800 darabból álló, világszerte gyakran említett szőnyeggyűjteménye negyedét kitevő oszmántörök darabokból – laikus terminológiával élve: „perzsaszőnyegekből” – nyílt most kiállítás a második emeleten. Utoljára 1994-ben, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban rendezett kiállításon voltak láthatók. A múzeum főmuzeológusára, Batári Ferenc „tanár úrra”, a két éve elhunyt nagy magyar szőnyegszakértőre emlékeznek a tárlattal.   Az emeleten gyakorlatias kis „technikai sarok” fogad, ahol recept olvasható arról, hogyan kell török festőrezedával sárgára főzni a jófajta, szőnyegcsomózáshoz használt gyapjút, megszemlélhető, milyen a drapp színt adó kutyabengekéreg, a liláspirosra színező festőbuzérgyökér. Átellenben imasátor demonstrálja az oszmán-török szőnyegek eredeti rendeltetését, fotók az erdélyi módit. A kiállítóterem maga is úgy fest, mint éteri halvány türkizkékben derengő imasátor, körben beugrókkal, közepén paravánokból kialakított pavilonnal, s a falakon, a földön mindenütt téglavörös, indigókék, kobaltsárga színben izzó szőnyeg.   Első pillantásra mind egyforma. A feliratok böngészése, tüzetes tanulmányozás után az ember már kezdi maga is eltalálni, melyik a rozettakoszorús, melyik a medalionos „erdélyi szőnyeg”, ellentétben például az anatóliai állatmintás típussal. Komoly szakismeretekre teszünk szert. Korai, 15. század előtti szőnyegek – anyaguknál fogva – eleve nemigen maradtak fenn. Ezeket csak korabeli németalföldi, itáliai festőművészek képei alapján ismerjük. Így aztán a Holbein, Lorenzo Lotto, Memling vagy Crivelli név nemcsak művészt, hanem szőnyegfajtát is jelöl. A most látható válogatás szenzációja a két legkorábbi, XV. századi, egyedülálló szőnyeg, egyik stilizált állatalakos Crivelli-, a másik Memling- töredék. Előbbit maga Batári Ferenc tette világszerte ismertté tudományos körökben, amelyhez hasonlót Carlo Crivelli velencei festő két festményén ábrázolt. Mellettük láthatók a telt, gazdag, érzéki mintás Holbein-szőnyegek, a szigorú, szögletes, kissé szikár mintákkal telehintett Memlingek, számos Lorenzo Lotto-darab körbefutó egzotikus virágtengerrel, középen geometrikus téglalappal – „hosszanti tengelybe rendezett sárga arabeszkráccsal”, így a szakszerű felirat. Megtekinthetők főleg falon tartott skorpiós, madaras, „háromgolyós”, azaz csintamani mintázatú „kis” usak szőnyegek; némelyikük ma is olyan puha, vastag, mint egykoron. Szemügyre vehetők anno audienciákon földre terített „nagy” usak szőnyegek – mind a Hatvany Lajos báró gyűjteményéből származó darab –, ők már valóban kopottasabbak. Ahogyan az egy nagyjából négy évszázados szőnyegtől el is várható.   (2007. november 25-ig)   TEGYI ENIKŐ  

Helyek Először markáns illatélményben részesültem: vaníliás pipadohány füstje csapott meg. A látvány is hamar levett a lábamról: a kávézó falai hangulatos, fekete-fehér képkiállítással fogadtak. Régi reklámok, jelenetek egy-egy filmből, színészportrék. A kedvencem, Audrey Hepburn tekintete – jól ismert őzikeszemével most azt lesi, ki mit fogyaszt. Hátul olykor egy-egy dzsessz-szám hangzik fel, finom bossa nova, gyakran Edith Piaf is. Az Alföld közepén, a belvárosban, a Deák utca 18-ban. A szegedi Grand Café. A név persze önmagában még semmire sem garancia. A bizonyosság a hely szellemiségében lakik. A működtető álmaiban, és abban, ahogy a kávéház- és mozilátogató közönség, valamint a meghívott alkotók, irodalmárok, képzőművészek, zenészek a szegedi „művészmozi-létet”  hétköznapi történéssé fabrikálják. Mondom, nélkülözhetetlen volt mindehhez három nő álma, akiknek egyike egy felsőoktatási kollégium igazgatója is. Erdélyi Ágnes bölcsészkart végzett tanárember, aki – elmondása szerint – majdnem profi módon megtanult gazdálkodni. (A másik két alapító: Szabó Éva Andrea, aki korábban a csongrádi mozi munkatársa volt és Nagy Mária, aki a főiskola után Budapestről költözött Szegedre, hogy a vállalkozás elindításánál jelen lehessen.) Virágzó, népszerű kulturális találkozóhely ez az art mozi Szegeden. Színtere a délutáni kávézásnak, az esti mozizásnak, az éjszakai kocsmai életnek – immár nyolc éve. És szívet melengető, amikor egy kiállításmegnyitón vagy hangversenyen tanár és diákja összefut, s eszmét cserél a látottakról-hallottakról. Emlékezetes maradt a Café Debussy-estje: egy fuvolista, egy zongorakísérő és egy énekes bűvölte el a hatvanhárom férőhelyes mozi közönségét. A zenés számok között szimbolista költők versei hangoztak el, miközben a falra korabeli képeket vetítettek, hogy a nézők vizuális kíváncsiságát is kielégítsék.