Több mint 400 ezer embert marnak meg kígyók évente, közülük mintegy 20 ezren halnak bele a mérgezésbe - állapította meg egy új tanulmány. A legtöbb eset Dél-és Délkelet-Ázsiában és Afrikának a Szaharától délre eső részén történik.

A cikk célja, hogy megismertesse az olvasót az utazási medicina sokszínű, megelőző és gyógyító feladatával, valamint kedvet csináljon ennek a tudományágnak az elsajátításához. Az eddigi gyakorlat szerint a megyei – az átszervezést követően - a regionális ÁNTSZ lát el utazókat. Ezzel párhuzamosan, mind több háziorvos vesz rész gondozottainak utazás előtti felkészítésében. Tekintettel arra, hogy postgraduális képzésként utazási medicina curriculum eddig nem volt, az Országos Epidemiológia Központ és az Infektológiai Tanszék gondozásában, 2008 novemberében 60 órás tanfolyam indul (www.convention.hu), annak érdekében, hogy az egész ország területén egységesen magas színvonalú tájékoztatást és ellátás tudjanak nyújtani a kollégák pácienseiknek utazás előtt és hazaérkezés után.

Az utóbbi hetekben több mint tízen kerültek viperák marása miatt a kórházak intenzív osztályára Ukrajnában, de a gyors beavatkozást sokszor hátráltatja az ellenméreg hiánya.

  Aveterán színész Tommy Lee Jones első rendezése igazi határjáték: cselekménye a mexikói– amerikai határon játszódik, a főszerepet is alakító Jones a színészet és rendezés határán keres (és talál) alkotói egyensúlyt, a forgatókönyvíró Guillermo Arriaga (Korcs szerelmek, 21 gramm, Babel) pedig maga is gyakorlott határátlépő, ráadásul a Melquiades Estrada három temetése a western műfaji határait feszegeti.   A klasszikus westernekben a végtelen táj mellett főszerephez jutott az egyszerű erkölcsi parancsolat is, hiszen az új területeket felderítő és „megszelídítő” cowboyok egyszerű, de nem leegyszerűsítő igazságokban hittek, olyan morális parancsokat követtek, melyek segítségükre voltak a puszta törvényeinek megértésében, és saját törvénykezésük alkalmazásában. A westernhősök lelkét a sziklás táj formálta érdesre és végtelenre, ezért olyan fontos motívum történeteikben a napokig tartó utazás, melynek során kiderülhet, hogy milyen a harmónia köztük és a táj között. Az utazás már John Ford Üldözőkjében is főszerepet kapott, ám akkor még a természet és más kultúrák törvényeinek felderítése volt az igazi kaland, azóta azonban sok homokszem átrepült a sivatagon. A kései westernekben, a hatvanas évek végétől egyes alkotóknál előtérbe kerül a mítosz halványodása, a hagyományos (a táj és az ember együttéléséből kialakult) értékek bukása, a városi létformával együtt terjedő társadalmi tudat kártékony hatása a vandnyugat tiszta törvényeire. A vadnyugat hanyatlásának legjobb krónikása kétségtelenül Sam Peckinpah volt, akit pályatársai csak Véres Samként emlegettek, olyan kendőzetlenül vegyítette a kiábrándulást az erőszakkal. Peckinpah a mítosz lassú halálát pazar képekkel mutatta be: a több kamerával, különböző sebességgel rögzített akciójelenetek különösen kegyetlen hatását Rodriguez és Tarantino is elirigyelte tőle, az övéinél borostásabb, mosdatlanabb cowboyokat pedig azóta sem produkált az Álomgyár. Peckinpah neve esetünkben nem a szüntelen akció miatt merül fel, hanem a gondolat rokonsága okán. Tommy Lee Jones első rendezése ugyanis a bukott vadnyugati értékek után siránkozik, ráadásul olyan átéléssel és hitelességgel, hogy Véres Sam is megnyalhatná utána mind a tíz rohadó ujját.   A Melquiades Estrada három temetése már címében is hordoz némi fekete humort, és emlékeztet a fent bemutatott mester egyik kevéssé ismert munkájára (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!), melyben a címszereplő fejét egy sírból lopja el a főhős. Jones és Arriaga filmjében azonban nem hozni kell a fejet, hanem vinni, a történet során háromszor elföldelt Estrada ugyanis azt kérte egykori barátjától és munkaadójától, Pete Perkinstől (Tommy Lee Jones), hogy szülőfalujában temesse el őt. Perkins nem is késlekedik: mielőtt kiásná a texasi határváros temetőjéből barátja holttestét, ellátogat ahhoz a zöldfülű és brutális határőrhöz, aki tévedésből lelőtte (majd a sivatagban elásta) Estradát, megkötözi őt, és arra kényszeríti, hogy lóháton vele (és a hullával) tartson Mexikóba. Kétségtelen, hogy drámai a helyzet (különösen, mert a helyi rendőrség és határőrség is a nyomukban van), Perkins magabiztossága és igazságtudata azonban a legnagyobb sietség (és sivatagi veszélyek) közepette is földöntúli nyugalmat kölcsönöz a filmnek.   A morcos cowboy és a sértődött határőr utazása lassú alámerülés a bűn és bűnhődés vadnyugati birodalmába, kígyómarással, hullafésüléssel, falusi vendégszeretettel, lózuhanással és vak öregemberrel tarkított erkölcsi példázat megkapóan egyszerű és tiszta, ugyanakkor szokatlanul erős rendezői és színészi eszközökkel elbeszélve. A történet egyenes vonalát a film első felében meg-megtöri az Arriagától megszokott időbeli ugrándozás (a néző számára eleinte nehézséget is okoz a temetések sorrendbeliségének megállapítása), a hoszszú út során azonban sok minden a helyére kerül: többek között az idő is. Tommy Lee Jones első rendezése stílusos erkölcsi western tehát, a régi értékek (és a régi barátok) átmentése az illegális munkavállalás, a határ menti korrupció korában – a határ túlsó oldalára. Fanyar humora, csendes igazsága, gyönyörű képei arról árulkodnak, hogy van még emberi a természetben, és van még természetes az emberben.

Dr. Zacher Gábor egyike a hazai médiában legtöbbet szereplő orvosoknak. Az ismert toxikológus szívesen nyilatkozik – legyen bár szó kígyómarásról, gombamérgezésről vagy a legújabb diszkódrogokról. Az egykori Erzsébet Kórház toxikológiai osztályának vezetője, mint mondja, ismeretterjesztési lehetőségnek tekinti a médiát. Miért mond igent a legtöbb médiaszereplésre? – Szakterületemről sokáig semmit sem tudtak az emberek. Ezen akartam változtatni úgy, hogy közben a mérgezések veszélyeire is felhívjam a figyelmet. Igyekszem érthetően elmagyarázni az egyes eseteket, nem dobálózom latin kifejezésekkel. Újabban pedig magam is írok cikkeket például a mérgezések történetéről, vagy olyan témákról, amelyek a laikusok számára is érdekesek lehetnek, és segítenek a bajok elkerülésében. Neves orvosdinasztia sarjaként járta végig az egészségügy grádicsait, majd egy – nem kifejezetten ismert – szakág mellett kötelezte el magát. – Legelső egyetemi felvételimkor, 1978-ban arra hivatkozva utasítottak el, hogy nincs szükség orvosdinasztiákra. Nem estem kétségbe, segédápolónak álltam a SOTE I. Számú Nőgyógyászati Klinikáján. Később, egyetemi tanulóéveim idején is folyamatosan dolgoztam, a többi orvostanhallgatóhoz hasonlóan mutősfiú voltam, harmadévtől pedig a mentőkhöz kerültem ápolónak. Az egyetem elvégzése után még tizenhárom évig dolgoztam részfoglalkozású mentőorvosként, ezt a munkát is nagyon szerettem. Traumatológus sebészként az egykori Erzsébet Kórházban találkoztam először mérgezett betegekkel, és rendkívüli módon érdekelt ez a változatos és izgalmas témakör.