"Brália városában születtem, 1884. augusztus 10-én (az ónaptár szerint), egy halhatatlan román parasztasszony és egy görög csempész fiaként. Apámat sohasem láttam: kilenc hónapos voltam, amikor meghalt. (images/) Apám, aki dohánycsempészéssel nagy pénzeket keresett, epilepsziás volt. A kártyajátékok közül a sztoszt kedvelte; addig játszott, amíg elájult (ha vesztett), ha nyert, hajnalban tért haza, cigánybandával”, írja Panait Istrati a Hogyan lettem író címmel magyarul most először megjelent önéletrajzában. Kellemes gyerekkor, mondhatnánk ironikusan. És ha hozzávesszük, hogy úgynevezett szerelemgyerekként született, amely az akkori Romániában korántsem volt idilli állapot, talán már kezdjük megérteni élete és muvészete tépettségét.    A zaklatott gyerekkor után még féktelenebb felnőttség következett; Istrati bejárta az egész Balkánt, a legkülönfélébb mesterségeket uzve eljutott Egyiptomba, majd Szíriába, hogy végül 1915-ben, Svájcban kössön ki. Ám itt is gyökértelen. Megszállott franciatanulása és hamvába holt irodalmi kísérletei után úgy érzi, csődbe jutott, Nizzában elvágja a torkát, de megmentik. A zsebében talált, Romain Rolland-nak címzett búcsúlevél szinte csodával határos módon jut el a híres francia íróhoz, aki bátorítja a görög félőrültet. Istrati a baráti válasz hatása alatt – immár franciául! – mintegy lázálomban fogalmazza meg első muveit, köztük a magyarul most újból kiadott Kyra Kyralina címu kisregényt.    Ennyi egzaltáció többnyire inkább elidegeníti, mint bátorítja az olvasót. És valóban: Istrati muveiben szinte teljesen leplezetlen alakban lép elénk a Balkán a maga elképesztő szenvedélyeivel, bestiális életakarásával, végzetes kilengéseivel. Ám mindenekelőtt meséivel. Ez az ezeregyéjszakás világ a fő tárgya Istrati muvészetének. Itt mindenki úgy mesél, mint Seherezádé, azaz mintha az élete függne tőle – lázasan, kiapadhatatlan képzelőerővel. A történetek egymásba fonódnak, ám a különféle elbeszélések nem kioltják, hanem inkább erősítik egymást. A Kyra Kyralinához írt Rolland-előszó egy szarkasztikus megjegyzése telibe talál: Istratiban az elbeszélői zseni oly legyőzhetetlen, „hogy levelében, melyet öngyilkossága előestéjén írt, két ízben megszakítja kétségbeesett panaszait, hogy két humoros históriát mondjon el életéből”.    Istratit nem elsősorban szerkesztőmuvészete miatt szerethetjük; jellemző, hogy a Kyra Kyralina főhőse nem a címadó, végzetes szépségu lány, hanem öccse, Struve. Bár eleinte ez sem biztos, hiszen a kisregény elején még úgy érezhetjük, hogy az utcákon, kávéházakban céltalanul lődörgő, az életével semmi komolyat kezdeni nem tudó Adrian Zografi lesz az elbeszélés fő alakja. Maga Istrati az előszóban így mutatja be: „Adrian Zografi egyelőre csak egy fiatalember, aki szereti a Keletet. (images/) Várja a saját történetét, és egyelőre nem tesz egyebet, mint hogy hallgatja a mások történetét.” És ezzel megint a mesék világában vagyunk. Hogy Adrian felnőtté válhasson, ahhoz saját történettel kell rendelkeznie. Ám egyelőre csak befogadó, történetközvetítő: Adrian nem más, mint az író alteregója.    A cselekmény fő szála, Struve, a balkáni limonádéárus elbeszélése szerint követhető. De ő maga is több történetre, és ezzel együtt több nevet viselő médiumra bomlik. Felejthetetlen képekben bontakozik ki előttünk előbb házassága rettentő sztorija, hogy aztán mi, olvasók is, mint ő maga, a gyerekkorában leljük meg egész félrecsúszott életére a magyarázatot. Szilaj szexuális kicsapongások, ivás, állati erőszak, árulás egymás nyakába hágnak az elbeszélésben. De Struve mégis hisz valamiben, ha másban nem, az emberi szívben. Vagy egyszerubben: az emlékek szeretetében, azaz a mesemondásban. Hisz Struve életének ez a summája: „még akkor sem élünk magunkban, ha már nem akarjuk, hogy szeressenek. Ez így van, legalábbis a szenvedélyes lelkekre nézve, akikben mégiscsak tovább él az emlék, és akik az emlékből élnek, mert nincs emlékezet jelen nélkül”. (Fordította Horváth Henrik és Horváth Andor. noran,  2007, 252 oldal, 2499 Ft)