A néhány évvel ezelőtti lapokban a sürgősség elsősorban úgy jelenik meg, mint valami kényszerből, a problémák hatására elővett varázsszer. 1998 augusztusában ugyanis napokon belül kétszer is gondok adódtak súlyosan sérült emberek kórházi ellátásával. Előbb egy békásmegyeri lakástűzben megégett fiatalt, majd egy 50 éves asszonyt utaztattak a mentők, mert nem vették fel őket a kórházak. A második kálvária után meg akarták teremteni a mentők és az egészségügyi intézmények közötti közvetlen kommunikáció feltételeit, a forró drótot azonban végül nem építették ki. Akkor jelentette be Gógl Árpád szakminiszter, hogy két héten belül kidolgozzák a főváros sürgősségi és katasztrófaellátásának új rendjét. Ideiglenesen a MÁV Kórházat jelölték ki sürgősségi centrumnak, hosszabb távon azonban azt ígérték, hogy csak Budapesten hét helyütt is mód nyílik majd a sérültek, az azonnali ellátást igénylők kezelésére. Gógl Árpád, akivel a Képviselői Irodaházban egy apró szobában beszélgetünk, utólag pontosan látja: hibázott. Azt a bizonyos tizenötmilliárd forintot 2000-ben nem szétosztani kellett volna az egészségügyiek között, hanem korszerűsíteni belőle a mentőállomásokat. Ma kényszer szülte megoldások helyett inkább arról beszél, hogy a dolgok tisztázatlansága az oka, ha a hihetetlen áldozatokkal felszínen tartott egészségügy az Európai Unióban nem tud majd megfelelni az elvárásoknak. 1998-ban ezért a kormányprogram készítésekor a finanszírozhatóság és a paraszolvencia kérdésének megoldása mellett a „nem tervezhető rendszereket” is rendbe szerette volna tenni.