Manapság szinte elvárás, hogy a gyászoló minél hamarabb túltegye magát a történteken. Pedig a feldolgozatlan gyász súlyos testi és pszichés problémákat okozhat. Ezen próbál segíteni egy új kezdeményezés, a gyászportál.

A világhírű művészházaspár, Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya neves írónő nemcsak hazájában, de immár az Egyesült Államokban is. New York-i tanulmányai után 1990-ben visszaköltözött szülővárosába, Oslóba, ahol jelenleg is él.Az írónő második magyarul megjelent regénye (fordította Deák Sarolta) középpontjában egy orvosetikai probléma, az eutanázia kérdése áll. Ez persze súlyos egyszerűsítés. Mert a könyv világa jóval tágasabb ennél, és természetesen nem morálfilozófiai értekezés, hanem regény. Mégpedig szép, arányosan felépített, érzelmes, de nem giccses, érzékeny, finom nyelven kidolgozott, célratörő dialógusokkal élő próza. Egyik legmegkapóbb vonása, hogy a kérdéskör bonyolultsága és ellentmondásossága ellenére az író igyekszik minél egyszerűbben szólni az olvasóhoz – a szó szoros értelmében. Mert egyes szám első személyben beszél hozzánk, akárha családtagként kezelne minket, olvasóit, hiszen a halál (és természetesen az élet) mindannyiunk közös ügye. Minden (poszt)- modernkedő hókuszpókusz nélkül, de a legkevésbé sem avítt eszközökkel Linn Ullmann úgy döntött, hogy megosztja velünk kitalált hősei – akiket a barátainak nevez az egész regényben –, a szerelmespár Johan Sletten és felesége, Mai történetét. Ez a történet lefegyverzően egyszerű és mindennapos. Az orvosnál tett látogatással kezdődik, ahol elhangzik a rettentő szó: áttét. Johan úgy érzi, erre a szóra várt egész életében. Drámai bejelentés, de az elbeszélő azonnal lehűti az olvasót, és a hipochondernek mondott Johan érzelmeit és gondolatait ekként kommentálja: „De ellentétben a fejében gondosan megrendezett nagyjelenettel, az igazi beszélgetés jóval kevésbé volt drámai.” Finom irónia ez, és nagyon jellemző az egész szövegre: Linn Ullmann művészetéből valóban jótékonyan hiányzik az érzelgősség, nem mindig hisz szereplőinek, pontosabban mindig kíméletlenül leleplezi őket, azt sugallva, hogy minden igazság relatív, még az úgynevezett végsők is. Ám egy pillanatig sem habozik, ha valódi, mélyen átélt érzéseket kell közvetítenie. Johan a gyógyíthatatlan betegséget közlő mondatok után azonnal imádott feleségét látja maga előtt: „Megint  Mai hajára gondolt,ami- különös módon-még a sötét szobában is fénylett."Nagyjából ennyi az első jelenet,a voltaképpeni expozíció.Mint minden halála előtt álló ember, az átlépés előtt Johan is igyekszik átgondolni eddigi életét. A narrátor gyengéden követi ebben az előzetes gyászmunkában. És lassan kiderül, Johannak nincs sok oka a nagyzolásra. Átlagos pályát befutó (közepesen képzett, közepes tehetségű újságíró „Norvégia harmadik legnagyobb lapjánál”, aki egy ostoba baklövés miatt elpuskázza élete egyik komoly esélyét), mindennapos családi életet élő középértelmiségi (első feleségétől egy gyermeke van, ám a fiával hosszú évek óta nem érintkezik). Johan rettentő élménye apja halála; apjáé, aki szűkölve, vinnyogva, reszketve fogadta a rákot, és üvöltve, méltóság nélkül lépett át a semmibe. Méltóság. Ez a regény egyik kulcsszava. Mert elgondolva szülei és a maga sorsát, visszaemlékezve barátai életére, és egyikük halálára, Johan egyszer csak azt mondja Mainak: „Tudod, az én életemben nem sok méltóság volt.” És ekkor határozza el, hogy nem várja ki, amíg öntudatlan, nyüszítő sejtcsomóvá teszi a betegség, elébe megy és végez magával. Látható, Johann a saját halált akarja, azt, amiről az irodalomban Rilke után Nádas Péter is oly ékesszólóan beszélt. Johan úgy véli, csak a magunk választotta halállal adhatjuk vissza emberi tekintélyünket, ha már élni nem sikerült teljes emberként, legalább a halálban nyerjük vissza születésünkkor kapott méltóságunkat. Igen ám, de ezt nem teheti meg egyedül, Mai segítsége nélkül, individuális döntése kivitelezéséhez szüksége van egy másik emberre, a feleségére, aki ráadásul orvos, így a megfelelő pillanatban könnyebben tudja majd beadni az átsegítő injekciót. Roppant problémagubanccal kell tehát a regény szereplőinek és nekünk, olvasóknak is megbirkóznunk. Ullmann finoman érzékelteti, hogy Johan voltaképpen önző, és kérése nélkülözi a méltóságot, hiszen éppen a szerelmével kényszeríti Mait, hogy a törvények ellen cselekedjen, mert Norvégiában ez a tett bűncselekménynek számít. Mai természetesen a végsőkig ellenáll. Nemcsak az írott és íratlan, hanem a szerelem törvényeinek nevében is. Mai elismeri Johan igazát, de védi a saját emberi méltóságát is, mivel férje döntése az ő döntési szabadságát fölöttébb korlátozza. A kicsikart, végső ígéret előtt azt mondja: „Segíteni fogok, mert te vagy a férjem. És én mindent megteszek érted, még ezt is. De félek. Félek, hogy elhagy a bátorságom, mert rólad lesz szó. Mert te vagy a legjobb barátom. Nem akarom látni, hogy meghalsz, még akkor sem, ha már nehéz lenne élned. És félek a következményektőlimages/” Ekkor Johan rádöbben, hogy Maitól nem a saját halálát kapja majd, hanem a kegyelmet, a szó egyaránt vallásos és világi értelmében. Ullmann lélektani ábrázolásának kegyetlen – úgyszólván Ingmar Bergman-i – mozzanata, hogy Johan megkönnyebbülést lát Mai arcán, amikor végül is a nő megteszi ígéretét. Johan tudja, megbízhat szerelmében, és éppen ekkor döbben rá, hogy nincs visszaút. És amikor eljön az idő, már az utolsó, mondhatni a legeslegutolsó pillanatban, amikor a felesége a tűvel már a vénáját keresi, akkor Johan mégis visszalépne, „szeretné még megvárni a hajnalt”, de hát éppen erre nem képes, hiszen már nincs magánál, és az általa kimondott szavak csak értelmetlen gurgulázásként jutnak el a külvilágba. Méltósággal csak az halhat meg, aki úgy is élt. Ám a kegyelem állapotát Johannak (és nem biztos, hogy csak önmaga számára) talán sikerült kicsikarnia. (Scolar Kiadó, 2006, 152 oldal, 2150 Ft)

lág másik végére való utazásból pedig kényszerű gyászszertartás lesz. A múlt temetetlen hordalékával, egy holt szerelem élő, tárgyi bizonyítékaival kell okosan és egyenként leszámolni: a benne megfogalmazott, örökre beteljesületlen vágyakat hófehér, vágy nélküli papírrá változtatni. Csodás hóhérmunka ez: múlttá változtatni a még-jelent. Mert a vágyaktól, ismeri fel a szerző, a legnehezebb megszabadulni. Nemcsak az az öröklét nincs, amelyet ezek a szerelmi üzenetek kínáltak fel vagy kértek a másiktól, de a pillanat sincs. És az a Másik sincs persze. Csak a nehéz munka van: végső nyugalmat találni egy szerelmi játék felborzolt vágyainak. Becsempészni egy cetlit egy bronzoroszlán szájába vagy elásni, mint a legfájdalmasabb beteljesületlen üzenetet, a „Gyereket akarok tőled” feliratot. Hiszen az a gyerek végül is nem születik meg. Egy másik viszont igen. Egy harmadik, egy ikerpár szintén nem. Mert az elbeszélő hiába tanulmányozza életvonalát a tenyerén, nem lehet kifürkészni belőle semmit. Nem tudható, hogy mi történik majd egy tökéletes ország repterén (megszégyenítő és magyarázat nélküli várakozás). Hogy mi hull ki egy borítékból (súlyos múlt). Hogy mivé változik a szerelmi gyászmunka (játék az élettel, séta az emlékezet kelléktárában). Hogy a kusza vonalakból végül is milyen alakzatok rajzolódnak ki egy könyvben (valaki más létezése, amelyben a sajátunkra ismerünk).