Minden Kedves Olvasónknak békés, áldott karácsonyt és szeretetteli ünnepeket kívánunk!                                                                                                                       Medical Online

Megszoktuk, hogy karácsonykor fenyőfát állítunk, gyertyát gyújtunk, halat eszünk, ajándékozunk, de hogy mindezt miért tesszük, az mindinkább homályba vész. Vajon hányan vannak manapság tisztában az ünnep rendkívül gazdag, összetett szimbolikájával?

Mire ez a gusztusos küllemű kötet néhány hete megjelent, az Asztalizene már nagyban futotta furórés szériáját a Radnóti Színházban, s a szerző is éppen átvehette művéért a rangos Aegon Művészeti Díjat. Térey János színművének sikere tehát szembetűnő, s tegyük hozzá rögvest: teljesen megérdemelt. Az Asztalizene ugyanis felsziporkázóan okos, imponáló bűvészmutatvány, egyszersmind felette poétikus alkotás, s e darabjában a frissen dekorált drámaköltőnek sikerült az, amivel megannyi kortárs színműkísérlet, sültrealista dokumentum- és riportműsor alkotói hiábavalóan próbálkoztak – a honi veszett világ s a boldogtalan győztesek bemutatása. A budai elit telepedik elénk az Asztalizene színpadára, hogy a Királyhágó (azelőtt Joliot-Curie) téri White Box nevű, a látványos fogyasztás céljára berendezett evőivóhelyen megmutassa magát: budai burzsoák, öntudatos polgárok ölik itt az idejüket és egymást, miközben a műveleti területnek elkeresztelt Pesten nagyban dúl a prolivircsaft. „Budán lakni világnézet” – állítja a mottóként figuráló jól ismert Márai-idézet, s Térey darabja igazolja eme korszakváltásokat átvészelő tétel igazságát.   Az önelégült, öntömjénező étteremtulaj és elhanyagolt neje (egy válófélben lévő sebész-ügyvéd házaspár), meg a gyenge közepes szoprán, az effeminálódott, durcás belsőépítész és a magányos, alkoholista operarecenzens együttesen vetnek világot a vigasztalan tényre, miszerint ezen a tájékon a bélszín-carpacciót és szarvasgombát majszoló módosak is a kismagyar reménytelenség, no meg az időtlen emberi vacakság foglyai. Nem kétséges, a típusfigurák és a szüzsé (változékony vonzalmakkal, kirobbanó ellenszenvekkel és egy, az apaság kérdésében erősen többesélyes terhességgel) önmagukban aligha garantálnák a sikert, s pláne az esztétikai értéket Térey János darabjának. Ám zápuló kedélyű, diadalmas elitünk többszörösen stilizálva, mesterien elemelt nyelvhasználattal hanyatlik elénk, s e sikerült megoldás eredetiségét nehéz lenne túldicsérni. A társalgási dráma szereplői versbeszédben nyilatkoznak meg, méghozzá mindennemű erőszakoltság nélkül, s ez azonmód súlyt ad a játéknak. Szólamaikban az ezerszer hallott, idegborzoló közhelyek és divatos kiszólások, a bicskanyitogató sznob kismonológok mitológiai utalásokkal, filozofikus gondolattöredékekkel, irodalmias fordulatokkal dúsulnak fel. Vagy egyszerűen költészettel. Már a legelső pár mondat, a tulaj, Győző és agilis fizetőpincérének felütése is valóságos lubickolás a nyelvi ötletekben: Győző: Tavaly mindenki meghalt. Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, És mindenki, aki fenyő volt. Egyházatyák, tábornokok, királyok; Bírók, ombudsmanok, házmesterek. Roland: Majdnem mindenki meghalt: Lejött a szerről vagy ráállt a szerre; Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.   S így tovább, szökellve angol benyögésekről színházi, operai fordulatokra, New Age-csacskaságokról az elhírhedt augusztus 20-i tűzijáték letaglózóan képszerű felidézésére.   Fentebb szólamokról írtunk, s korántsem véletlenül, hiszen Térey darabja nem pusztán a címében hordozza a zeneiséget. Meglehet, azt még akár halványka allűrnek is ítélhetnénk, hogy a színmű három tételre tagolódik: Allegro, Andante, Presto. Csakhogy a színi utasítások nyilvánvalóvá teszik az Asztalizene melodikus szerkesztettségét, s az operai témák fölemlegetése is több néhány, a szereplők számára adományozott műveltségmorzsánál – a szövegek tekintélyes része tőrőlmetszett operaária vagy -együttes.   Akadnak persze e műben is redundáns passzusok, terjengős üresjáratok, a színházi produkcióból egyébiránt remek érzékkel kiszűrt felesleges kitérők, melyeknek gondolati vagy költői súlya csekélyebb annál, semhogy ne éreznénk rögtön a színpadszerűség megbillenését. Ám ezek csak zárványok, ha tetszik, fölös betétszámok egy reménybeli klasszikus drámában. Mert jóllehet az Asztalizene cselekményének egészen konkrét ideje van (2007 február), s jócskán lelhetünk a szövegben aktuális utalásokat, napi érdekű kiszólásokat, azért Térey János színművét aligha nevezhetné bárki tavalyi darabnak. (Magvető, 2008, 193 oldal, 2490 Ft)

Két amerikai Londonban A kopaszodó, szemüveges New York-i véglény, Woody Allen filmográfiájában több könnyed darab is megtalálható, az alkotói szabadságát az öreg kontinensen (pontosabban annak legpatinásabb szigetén) kiélő mester legújabb munkája mégis többet jelenthet egyszerű ejtőzésnél. A Füles a rendező második Londonban forgatott filmje az orosz irodalomból ismerős erkölcsi kérdéseket feszegető Match Point után, és mint ilyen, joggal tekinthető kikapcsolódásnak, csakhogy Allen ritkán rendez egymás után két krimit, még ha különböző fajsúlyú is a két munka. Nem kizárt, hogy a szinte minden korábbi nagy történetét Manhattan szigetére helyező Allen a leomló tornyok árnyéka elől menekült Angliába, és ott a tehetős felső középosztály világában találta meg azt a belterjes különcséget, melyet New Yorkban a lökött értelmiségiek képviseltek. Ebben a közegben pedig jobban érvényesülnek mind a morális drámák (a pazar díszletek miatt), mind a könnyedebb krimik (köszönhetően a műfaj nagyszerű brit hagyományainak), és a nézőnek talán fel sem tűnik, hogy a helyszín ellenére valójában amerikai történetet lát. Nemcsak azért, mert a bájos és tehetséges Scarlett Johansson (Elveszett jelentés, Leány gyöngy fülbevalóval) személyében egy valódi amerikai lány csöppen mindkét történetbe, hanem mert a bűnnel járó bűnhődés problematikája (Match Point) és a Theodore Dreiser Amerikai tragédiájából kölcsönvett csónakos gyilkosság motívuma (Füles) sokkal inkább szól napjaink Amerikájáról, mint Nagy-Britanniáról vagy mondjuk Budapestről. Igaz ugyanakkor, hogy ezek a történetek nálunk is tökéletesen megállnák a helyüket. Az 1993-as Rejtélyes manhattani haláleset cselekményéhez hasonlóan a Fülesben is lelkes amatőrök nyomoznak egy gyilkossági ügyben, csakhogy ezúttal egy másik szigeten. A gazdag angol barátainál vendégeskedő Sondra Pransky (Johansson) igazi amerikai lány: szereti a kihívásokat, vonzódik a vonzó férfiakhoz, és úgy érzi, nagyban megkönnyítené életét, ha különösebb erőfeszítés nélkül indulna be újságírói karrierje. Bimbózó hősnőnk a történet nyitányában megpróbál interjút készíteni egy híres filmrendezővel, de beszélgetés helyett be kell érnie némi hotelszobai szexszel – ő mégsem keseredik el, hiszen tudja, hogy még rengeteg interjúalany vár rá a nagyvilágban, a szex pedig jó dolog. A nagy téma azonban hamarabb kopogtat ajtaján, mint gondolná: egyik este ellátogat Londonban turnézó honfitársa, Splendini (Woody Allen) bűvészestjére, ahol a kétbalkezes, hiányosságait behízelgő konferálással és olcsó kedveskedéssel leplező varázsló a színpadra hívja őt, hogy egy dematerializációs mutatványhoz asszisztáljon bájos testével és ártatlan pofikájával. A kalandokra nyitott Sondra boldogan vállalja a szerepet, és alaposan meglepődik, amikor a varázsdobozban materializálódik előtte Joe Strombel, a néhány napja elhunyt legendás londoni újságíró szelleme. Vele a nézők már a film legelején találkozhattak, amikor a minden lében kanál zsurnaliszta a Styx folyón utazva magától a csónakot navigáló kaszástól érdeklődött az út hosszát illetően, majd beszélgetésbe elegyedett egy szimpatikus fiatal hölggyel, akit tulajdon főnöke mérgezett meg. Strombel hivatásához híven – szó szerint – halált megvető bátorsággal veti magát a folyóba, hogy visszaússzon az élők birodalmába, és leleplezze a titkárnőjét nyugovóra térítő Peter Lymant (Hugh Jackman), aki a jelek szerint nem más, mint a hírhedt tarokk-kártyás gyilkos. Allen filmjeiben gyakoriak a modern világba betüremkedő antik motívumok (a manhattani prostiról szóló Hatalmas Aphroditében egy egész görög kórus szerepel), és a szakmai körökben különcnek tartott furcsa figurák is gyakran jutnak főszerephez – legjobb példa erre az 1984-es Broadway Danny Rose, melyben egy kétbalkezes színészügynök menti meg egyik ügyfelének életét, és csábítja el szőke szerelmét. Strombel karaktere esetünkben mégsem kap főszerepet: a dörzsölt zsurnaliszta csupán asszisztál Pransky kisasszony, az alkalmi asszisztens mutatványához, a jóképű és gazdag Peter Lyman lebuktatásához. A Füles lényegi cselekménye tulajdonképpen nem nyújt többet egy jól megírt krimibohózatnál, hiszen a Sondra és alkalmi szövetségeséül szegődő Splendini kitalált apa–lánya kettőse számtalan komikus helyzetre ad lehetőséget, nemcsak Allen gesztikulatív humora miatt, de mert – miként Kenneth Branagh a Sztárral szemben című filmben – Johansson maga is Woody-paródiát játszik. Az izgalmas kis epizódokból építkező mű igazi ízét természetesen a sármos Hugh Jackman és a Scarlett kisasszony szállította szerelmi szál adja, velejét pedig az író-rendező sajátos világlátása, melyben továbbra is jól megfér egymás mellett tragédia és komédia, szerelem és halál, angol és amerikai. Woody Allen az a rendező, aki életében a legtöbb best of-filmet készítette (természetesen saját munkásságát alapul véve), és biztosan az egyetlen olyan, aki annyit emel át legutóbbi filmjéből a legújabba, hogy a friss mű valójában nem más, mint egy kis lépés – nem a tökéletesség, hanem – a teljesség felé.Székely András: Munkácsy. Ha már sajnáltam a pénzt a Nemzeti Galéria isteni kiállításának katalógusára, ezt a Corvina Kiadó-albumot szívesen látnám a fa alatt (adjon érte valaki 6990 Ft-ot). Nemcsak azért, mert benne van szinte az összes kép, amelyet mostanság külföldi gyűjtők őriznek büszkén, hanem mert bármikor fölüthetném és megnézhetném azt a híres piros sapkátimages/ A világ nagy folyói. Az album a világ huszonöt legnagyobb folyóját mutatja be – aggodalomra semmi ok, a mi Dunánk is benne van. A csodás képek és érzékletes leírások mellett néhány megdöbbentő adat, szám, összefüggés: ki gondolta volna, hogy a Föld folyóvizeinek immáron negyven százalékát az emberi beavatkozás alakítja, vagy hogy a világon egyetlen évben több mint ötszáz gát épül? Aki aggódik a civilizációnkért – 8990 forintért megnyugodhatimages/ (Alexandra) Újraolvasó Mármint újraolvasnám, ha időm engedné: angol regények, a 19. századból, többnyire nők írták őket, és nemigen bírnak lehullani a bestseller-listákról. Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéből nemcsak nagy sikerű film, hanem számos színpadi változat is készült; jelentem: a regény mindent ver. És aki az Értelem és érzelem címűt is csak filmen látta, a Palatinus Kiadó jóvoltából most a fenyőfa alá teheti; a Dashwood- nővérek célra orientált és kalandos társasági élete – melynek bonyodalmai végén a házasság réve várja őket – láttató leírása a korabeli élet ragyogó felszínét és a figurák csodás mélységeit tükrözi. Ja, és az alig húszéves írónő fantasztikus tehetségétimages/ (2591 Ft.) Ráadásként ugyanettől a szerzőtől és kiadótól A klastrom titka című regényre is szánnék két-három nyugodt estét: ez is a férjfogásról szól, vastagon vidéki környezetben. Még mindig angol, még mindig 19. század, és még mindig írónő: Charlotte Brontë – akinek főműve a méltán népszerű Jane Eyre – Villette című regénye súlyos önéletrajzi részletre épül: a fiatal lány Brüsszelben tanulván beleszeretett a tanárába, és ennek a szerelemnek állít emléket a regényben és Lucy Snowe alakjában (Palatinus, 2900 Ft.) ,És csak az ország változik: George Sand – aki különc egy asszony volt, férfiruhában járt, férfiasan viselkedett, és, mint látható, férfi álnevet használt – Mauprat című regényére ma már csak az idősebbek emlékezhetnek, olyan régen jelent meg utoljára. De – még mindig Palatinus, ezúttal 2590 Ft-ért – az egyik legszebb romantikus regény, melyben egy öregember idézi föl élete legnagyobb szerelmi történetét, biztosan ma is rajongó olvasókra talál. CS. J.