A szereplők: C. H. Townes, a fizikai Nobel-díj 1964. évi kitüntetettje, N. Bloembergen, aki 1981-ben kapott Nobel-díjat és feleségeik. Időpont: valamikor 1964 és 1981 között. Egy alkalommal Mrs. Townest rubinkristállyal ajándékozták meg; a vérvörös színű mesterséges drágakővel férjének a rubinlézerekkel kapcsolatos eredményeire emlékeztették. A szintén jelen levő Bloembergenné asszony a férjéhez fordult: „Ez valóban szép. Én mit kaptam volna, ha neked sikerül?” Férje kapásból válaszolt: „Az én lézerem alapanyaga cián volt.”   Orvosok, gyógyszerészek könnyen készíthetnek ékszert gyógyszerből. Az ötlet szülője Louis Hohenstein San Franciscó-i hangmérnök, aki a fiókban talált felesleges tablettákból néhány mozdulattal fülbevalókat készített. A gyógyszerekre vékony átlátszó bevonat került, ez védelmet és némi fényt is adott a tablettáknak. Hohenstein ezután fémszállal egyszerűen keretbe fogta a pirulát és rácsatolta a szokásos felfüggesztő részt. Eddig a hölgyek a bizsu kiválasztásánál ruhájuk színét, jellegét, a sminkjüket, az alkalmat vették figyelembe. A szempontok sora most újabbal bővülhet. A gyógyszer szépségén (színén, méretén, formáján) túl annak is üzenet értéke van, hogy mire szolgált eredetileg az éppen viselt tabletta: fogamzásgátlásra, az emésztés segítésére vagy hangulatjavításra...   A nyakkendőkötésről   Az ékszerek mellett az öltözet több része is figyelmet érdemel. A mutatós és biztonságos nyakkendő- és cipőfűzőkötéshez fizikusok, matematikusok adtak segítséget. A nyakkendőkötés szigorú matematikai alapokon nyugvó elmélete alapján új, esztétikus csomózási módokat fedeztek fel, a rangos Nature hasábjain közölték „Nyakkendőcsomók tervezése bolyongással” című tanulmányukat. A bolyongás, a véletlen mozgás leírása ismert matematikai probléma.   Először a képletek nyelvére fordították a csomókötés egymást követő fázisait. Elemi alapvetésekből indultak ki: a nyakkendőnek két vége van, egy szélesebb (aktív) és egy keskenyebb (passzív). A nyakkendő keresztezett szárai négy részre osztják a teret, ebből a számításokhoz három térrész a fontos: a jobb, a bal és a középső. A szárak félfordulattal kerülnek át egyik térrészből a másikba. A matematikai probléma szépségét az adja, hogy a bolyongás mégsem lehet teljesen tetszőleges, ha a végén stabil nyakkendőcsomóhoz szeretnénk jutni. De már a kiindulás sem esetleges, és kötöttek a befejező lépések is. Ha csomóhoz akarunk jutni, akkor két egymást követő lépés nem vezethet ugyanabba az irányba, ugyanabba a térrészbe. A nyakkendő hossza véges, ezért a végrehajtható lépések száma sem lehet túl nagy. Három lépésnél kevesebből nem köthető csomó, a felső határt a kutatók 9 lépésnél húzták meg, efölött már aránytalanul nagy csomó keletkezne. Ezek után tényleg a matematikáé volt a szó. A megszorításokat figyelembe véve 85-féle bolyongás alakulhatott ki, 85-féle nyakkendő-csomózási lépéssorozat hajtható végre.   A kutatók még mindig szigorúan matematikai alapon és nem tükör előtt válogattak tovább a lehetőségek között. Az emberek szeretik a szimmetriát, ezért előírták, hogy a csomók legyenek szimmetrikusak, ez úgy érhető el, ha a balra, illetve jobbra vezető lépések száma egyenlő. Megfogalmazható az egyensúly követelménye is, vagyis a magára hagyott bog essen szét. Tanulmányukban a tíz legesztétikusabb csomó képletét, kötési módszertanát tették közzé. Természetesen a tíz között van az eddig a gyakorlatban alkalmazott négyféle kötésmód is. Divatlapok figyelmét is felkeltette az eredmény.   A cipőfűzésről   Az „A cipőfűzés legjobb módjáról” című értekezés is a Nature-ben jelent meg. A cipőfűzésben két megoldás uralkodik. Az egyszerű cikcakk a legnépszerűbb. Kedveltségben nem sokkal marad le mögötte az a mód, amikor csak a cipőfűző egyik szára halad cikcakkos úton, a másik az egyik oldal tetejéről egyenesen a másik oldal aljára vezet. A brit kutató a mindkét oldalon 6 lyukkal bíró cipők fűzési lehetőségeit vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy a feladat 43 200 (!) különböző módon oldható meg. Valójában a lehetséges megoldások száma ennél is nagyobb, ő már praktikus, szigorító szempontot is bevezetett. Megkövetelte, hogy minden lyuk játsszon szerepet a cipő két felének összehúzásában. Megkereste azokat a megoldásokat, amelyek a legerősebb összehúzást biztosítják, illetve a legrövidebb cipőfűzőt igénylik. Kiderült, hogy a két hétköznapi megoldás adja a legerősebb kötést, de köztük is van különbség, erősségük ugyanis függ a lyukak távolságától.   Laborviselet   Hiába a tudós elemzés a cipőfűzés és a nyakkendőkötés szépségeiről, a tudósok, a laborbeli fiúk öltözködésben nem tudják felvenni a versenyt más hivatások, szakmák művelőivel. Ennek felismeréséhez elég beleolvasni azokba a tanácsokba, amelyekkel a British Medical Journal próbált meg segíteni a doktor urak, a férfi orvosok hátrányos helyzetén. Hátrányos helyzetben voltak ugyanis a doktornőkkel szemben, mert a férfiak korábban nem kaptak öltözködési tanácsokat. A cikk segítséget ad az ing, a nyakkendő, a mandzsettagomb stb. megválasztásához. Különösen figyelemreméltóak az öltönyről írottak: „Természetesen az öltönynek drágának kell lennie, de egy kicsit gyűröttnek is. Ne legyen túl gyűrött – ugyebár nem akarunk úgy kinézni, mint a tudósok... Tudományos konferencián egy pulóverrel elérhető, hogy a laborbeli fiúk ne húzzák össze szemöldöküket.”     A laborban sem lehet akárhogy öltözni. Konkoly-Thege Miklós az üstökösökről 1910-ben írt tanulmányában idézi munkatársai megfigyeléseit is. „Hogy az észlelőnek mennyire vigyáznia kell a ruhájának vasmentességére, azt minden mágneses megfigyelő tudja. Erre is hozhatok föl példát. Régebben itt, Ó-Gyallán egy pár főiskolai hallgató mágneses gyakorlatot szokott végezni a szünidőben. Egyszer szintén mérni akartunk, de teljesen ellentmondó adatokat nyertünk. Jó ideig nem tudtuk megfejteni a rejtélyt, hisz mindnyájan kiraktuk a vasakat a zsebünkből! Végre eszünkbe jutott, hogy közöttünk egy hölgy is van éspedig ... nem reformöltözetben. Amint ő eltávozott, rögtön minden rendben volt.” Ma, közel egy évszázaddal később már divattörténeti tanulmányokat kell folytatnunk a probléma megértéséhez. A hölgy nem „reformöltözetet” viselt kifejezés bizonyára arra utal, hogy fűzőt hord.   Fehérnemű emlékező fémből   A mai, igazán high-tech fehérneműk emlékező fémekből is készülhetnek. A fém persze nem úgy emlékezik, ahogy az ember idézi fel a szemével, kezével megtapasztalt szépséget. A tetszőleges alakúra hajlított fémdarab kellően felmelegítve elveszíti alakját, ebben egyformák a közönséges és az emlékező fémek. A kihűlés után viszont csak az emlékező fém nyeri vissza felmelegítés előtti alakját. Egy japán cég már húsz éve készített melltartókat emlékező fémből. Az emlékező fémes melltartó inkább technikai mutatvány, mintsem praktikus termék. Vitathatatlanul praktikus viszont az emlékező fémszálakkal, egy titánötvözet szálaival átszőtt férfiing. Bárhogy össze is gyűrődött a bőröndben, elég egy hajszárítóval felmelegíteni, és a fémszálak visszaemlékeznek eredeti alakjukra, máris sima az ing.    A Newsweek kis híre hívta fel a figyelmet arra, hogy már rakétakutatók is beszálltak melltartók tervezésébe. Az angliai Loughborough Egyetemen régóta foglalkoznak vibrációkutatással. Elsősorban rakéta-hajtómotorok és hidak rezgéseit vizsgálták, itt szerzett ismereteiket használták fel a melltartótervezésben. Lézerfénnyel követték nyomon a mell rezgéseit, mozgását. Ennek alapján olyan felfüggesztést (vállpántot) terveztek, amely állításuk szerint drámaian javít a nők alakján és egész életükre megőrzi mellük jó alakját. A tudományosan megtervezett felfüggesztés egyenletesen osztja el a terhet a felsőtesten, megszünteti a hátfájást és a rossz testtartást.      Színváltó ruhák    High-tech fehérnemű fölött nyilván a ruha sem hétköznapi. Fizikuskonferencián tárták a közönség elé a fantasztikus lehetőséget, a viselés közben színét váltó öltözéket. A manökenek mindannyian fekete ruhát vettek fel. Testük alig szokta még meg az új ruhák anyagának érintését, amikor meglepő változások sora kezdődött el. Anélkül, hogy valamit is tettek volna, a ruha színe néhány helyen feketéből vörösre változott. Míg csodálkozva nézegették egymást, a változások folytatódtak: ahol már vörös volt a ruha, ott kezdett kékre, majd sárgára váltani, aztán az addig fekete részek vörössé válása is megindult. Az átalakulás folyamatossá vált, a sárga után megjelent a zöld szín is, ugyanakkor visszaváltozások is történtek, az egyszer már sárga ruharész ismét vörös színt vett fel. Az ámuló manökenek megtapogatták egymás ruháját, s ha egy tenyér hosszabb ideig maradt egy helyen, ott kék színben megjelent a tenyér lenyomata, majd eltűnt, a kék szín pedig zöldre váltott. Jó megfigyelők felfigyeltek arra, hogy az első változás, a feketéből vörösre váltás azokon a részeken kezdődött, ahol a ruha a legszorosabban tapadt a testhez: a vállakon, a melleknél és a csípőn. Később ezek lettek a kék színű részek. Mire a manökenek bevonultak a nagyterembe, öltözetük már a szivárvány minden színében pompázott. Az egybegyűlt tudós közönségnek így konferálták be a divatbemutatót: hőre érzékeny folyadékkristályokat látnak.    A folyadékkristály megnevezés arra utal, hogy ez valamilyen átmenet a kristályok szigorú rendje és a folyadékok rendezetlensége között. A folyadékkristályos anyagokban a molekulák a megszokott gömbalak helyett rúd alakúak. A molekulák meghatározott rend szerint helyezkednek el a kristályban, magasabb hőmérsékleten, az olvadás után pedig elmozdulnak helyükről, mégis megtartanak egyféle rendezettséget. A helyükről kimozdult rudacskák továbbra is egy irányba mutatnak, egymással többé-kevésbé párhuzamosan. Elektromos vagy mágneses térrel változtatni lehet a molekulák irányát, ezzel az anyag optikai tulajdonságait. Így működnek a széles körben elterjedt folyadékkristályos kijelzők a karórákban, kalkulátorokban, mobiltelefonokban, a számítógépek és televíziók lapos képernyőjén.    Vannak olyan folyadékkristályok, amelyeknél a tulajdonságok hő hatására változnak meg, ezekből készültek a ruhaanyagok is. (Ilyenek az orvosi gyakorlatban hőmérséklet mérésére, hőmérséklet- különbségek kimutatására szolgáló tapaszok is.) A fekete anyag 28 Celsius-foknál változott vörösre, 33 foknál jelent meg a kék szín. A ruhaanyagoknál a festék tartalmazta a hőre érzékeny folyadékkristályt, melyet igen vékony, 35-40 mikrométeres rétegben filmnyomással vittek fel a fekete ruhaanyagra.    Kötelességünk figyelmeztetni a folyadékkristály ruhába öltöző hölgyeket a veszélyekre is. Jelentősen megnő a titkos légyottokra járók kockázata, mivel egy ölelő kéz színes nyoma jó ideig letagadhatatlanul megmutatkozik.

Szürkésfekete, vadsárga, rózsaszín, vajszín után most fekete-vörös. Talán legjellegzetesebb stílusú kortárs festőnk Fehér László. Nagyszabású retrospektív tárlata a kezdeti fotorealista képektől indul, és akkurátusan végigvezet harminc év munkáján. Igaz, fordított kronológia szerint: amint belépünk, a legújabb vásznak fogadnak. Aki esetleg hűvösen távolságtartónak találta a régebbi munkák lebegően irreális világát, bonyolult lefojtottságát, akár örülhet is. Családtagokról, ismerősökről – sokszor ma is fénykép alapján – készült hatalmas festmények, valamint a Fehér László esetében gyakori önarcképek fogadnak az első termekben – dermesztő, mindent uraló koromfekete háttérben. Látható a feleség, Edit, amint hol egy uszoda fekete vizében lebeg – a fülbevaló, napszemüveg pirosát leszámítva maga is hamuszürkén –, hol (talán a korszak legjobban sikerült képén) áthatolhatatlan feketeségben elhelyezett vörös padon ül, arcát az égő utcai lámpa felé fordítva, napozó pózban. Látható Fehér László maga, lehunyt szemmel, hanyatt fekve, amint épp elnyeli a fekete víz, mintha máris halott volna. Ránk zuhan a művész lányának, Juditnak a képe, védekezőn maga fölé emelt karokkal, rajtuk számos öngyilkossági kísérletről tanúskodó hegekkel; ugyanő összecsuklott rongybabaként egy jajvörös fotelban. Korrekt, pontos, már-már hivalkodóan tárgyhű ábrázolatok, ha a látható felszínt, a tárgyi valóság részleteit, az arcvonásokat, a napszemüvegeken megcsillanó égboltot, egy összevert arcú férfi arcán a hideg verejték csillogását, ajkán a zúzódásokat nézem. Az eddigi korszakok képei mélyén megfoghatatlanul lappangó életidegenséghez képest azonban most nyílt, exhibicionista gesztussal tör elő az élet totális tagadásáig fokozódó depresszió. „Az élet maga a hiány, a nemlét, a halál” – állítják mármár agresszíven az olykor brutálisan komor képek. Az egyik emblematikus vásznon Judit fekete háttérben, fekete pólóban mered kihívón fölfelé, vádlón mutatja az ég felé sápadt, merev, érzékeny vonású arcát, egészen pontosan az azt elfedő hatalmas – természetesen vakfekete – napszemüveget. Egyetlen hatalmas, áthatolhatatlan szemüveg az egész lány. Egy lány, aki nincs is, visszahúzódik a képből, visszahúzódott a létből – ki tudja, hová. A megtapasztalható lét mindent elnyelő, értelmezhetetlen feketeséggé, valamint halottsápadt, már életükben haldokló, lényegében soha ott sem levő emberalakok szorongató ürességévé vált. Az energia egyetlen jele az élettelen tárgyakon, padon, fotelon, szemüvegen, fülbevalón olykor felbukkanó vörös szín. A harag vöröse.   A művészi gesztus nyers, nyílt nárcizmusa új elem Fehér László új képein. Eddig sem festett mást: az ember eredendő semmibe vetettségének, létidegenségének, a fizikai világban megélhető szorongató otthontalanságának érzetét ábrázolta eddig is, csak finomabb áttételekkel, átszűrtebben, talán izgalmasabban – ha úgy tetszik, „szocializáltabban”. Aki bénultan ledöbben az első termekben, sétáljon tovább, vissza az időben. Az előző, „vajszínű” korszak képein szemnek kellemes pasztellszínű – törtfehér, krémszínű – derengésből komponál dermedt és dermesztő látszatvilágot, ebben jelennek meg az olykor enyhén pop artos, végtelenül köznapi figurák, az imént már látott családtagok is. A roppant térben magára maradt kisfiú, mint az alapvető emberi létélménynek érzett magány és örök elesettség foglalata. Repülőgépmodellektől tétován elforduló, a képből kinéző, szintén fekete napszemüveget viselő gyermek közvetíti az áthatolhatatlan idegenséget, a jól fésült felszín steril, dermesztő nyugalma alatt lappangó, fenyegető, tragikus idegenséget.   Lépjünk vissza újabb öttíz évet. Tétovák a nagy szürkésfekete mezőben Fehér László „védjegyei”, az áttetsző, csak kontúrjaikban létező fantomemberek, meghökkentő kontrasztban a körülöttük lévő tárgyi világ megfogható anyagszerűségével. A gyerekeken ott a póló, a nadrág, a cipő, nyilvánvalóan létezik, ők maguk – nem biztos. A zsidó témájú képek némi fogódzóval is szolgának a képekből áradó elemi szorongás egyik konkrét megjelenési formáját illetően. Itt a misztikus szépségű Kisfiú, mely másvilági szépségű zsidó gyermeket ábrázol fölülről, a nehéz zsidó öltözet, mint tömör súly nehezedik szinte anyagtalan, fénylő, törékeny kis testére, egyik kezével kutatva tapogatózik, másik keze ökölben – védekezik, esetleg támadásra kész. Így indul neki nagy feladatának, a világnak.   Következnek a vadul sárga hátterű vásznak a nyolcvanas évekből: mintha egy kiégett, felperzselt, vegetáción túli idegen világban lézengnének a bizonytalan státusú kontúremberek, oda nem illően, céltalanul. A végtelen sivárság, szomorúság közepette egyedül a rideg, tömör klasszikus oszlopcsarnokelemek, műemlékek tűnnek maradandónak, tartósnak, elpusztíthatatlannak, talán az államiság, a társadalmi rend rendületlen jelenlétét érzékeltetve, a mindent átható, testetlen háttérfenyegetés újabb konkrét megtestesüléseként – a képek készültekor nyilván gyengéd politikai felhanggal. Megint másutt a fekete-haragoszöld zuhogó víz, a természet vad erői zúzzák szét könnyedén az amúgy is csak sziluettként létező emberi testet.   Míg végül elérkezünk a legelső fotórealista festményekhez, egy összegyűrt, dühösen kettéhasított fénykép alapján készült híres aluljáróképhez, 58-as családi „fotóhoz”, „igazolványképekhez”. A festményen látható fényképen megragadott, csak a jól fésült, hivatalos felszínt rögzítő képek mögött lappang valahol a valóság – a szorongatón bizonytalan, a rejtőzködő, a megragadhatatlan.   A bejárattal szemközti ars poetica értékű új önarcképen egy üvegvázán keresztül fürkészi a világot – s aztán önmagát a fényképen, miközben fest –, az érzékelés, az ábrázolás egymásban tükröződő felületein át próbál eljutni, mint harminc éve mindig, a megfigyelés tárgyáig. A valóságig. Önmagáig. (2007. június 22.–szeptember 16.) Mi lóg a falon? A kiállítótermekben nincsen holtszezon – sőt: mintha a nyár a helyek szaporodását segítené. A bevezetett, közismert kiállítási helyeken kívül számos alkalmi térben rendeztek ilyenkor tárlatot. A Ráday Galéria a folyamatosan üzemelő kiállítótermek egyike. Augusztus 7-től Anna Margit képeit láthatják (most nem kell Szentendrére menni értük), Zsidó nyár címmel.   Debrecenben, a hajdani monstruózus Kölcsey Művelődési Központ helyén felépült impozáns létesítményben, a frappáns nevűMODEM-ben (melyben a színházon kívül kiállítótermek, szálloda és konferenciaközpont is működik) Az igazi da Vinci – kissé szenzációhajhász – címmel nyílik tárlat a reneszánsz alkotó tervrajzai alapján készült installációkból. Meglepetést ígér, hogy elkészítik azt a soha létre nem jött, Kolosszus című óriási szobrot is, amely Leonardo életművének egyik híres – papíron maradt – darabja (augusztus 16.– november 16.).   A Pécsi Galériában szeptember 1-jén nyílik Frank Gaudlitz fotókiállítása, Waiting for Europe/Találkozás a Dunánál címmel. És ha már fotó: ugyanezen a napon a Magyar Fotográfiai Múzeumban Hans Peter Klauser (1910–1989) életmű-kiállítása nyílik; a svájci fotográfus tekintélyes újságoknak dolgozván képei által a történelem nagy tanúja – ez a kiállítás a huszadik század első felének képeiből válogat a második világháború végéig.   A Vízivárosi Galériában három olasz művész közös tárlatát rendezik meg szeptember 6-tól: Művészek Monacótól Genováig címmel Carlo Magritto, Simone Pellegrini és Gianpetro Viglino alkotásai kerülnek a közönség elé.   Bodor Anikó grafikusnak új kiállítása nyílik a Kiscelli Múzeumban szeptember 6-án. A komputergrafikát, a fotót és a rajzot szívesen összeházasító képzőművész ezúttal vélhetően a hely szelleméből is ihletet merít.   A kettős székhelyű – Budapest, Sopron – Körmendi Galériában augusztus 9-től Martyn Ferenc képei láthatók. A Körmendi Galéria tulajdonosai ambiciózus műkincskereskedők, akik ezúttal Martyn Ferenc 30-as években készült párizsi képeiből válogatnak.   CS. J.

Két amerikai Londonban A kopaszodó, szemüveges New York-i véglény, Woody Allen filmográfiájában több könnyed darab is megtalálható, az alkotói szabadságát az öreg kontinensen (pontosabban annak legpatinásabb szigetén) kiélő mester legújabb munkája mégis többet jelenthet egyszerű ejtőzésnél. A Füles a rendező második Londonban forgatott filmje az orosz irodalomból ismerős erkölcsi kérdéseket feszegető Match Point után, és mint ilyen, joggal tekinthető kikapcsolódásnak, csakhogy Allen ritkán rendez egymás után két krimit, még ha különböző fajsúlyú is a két munka. Nem kizárt, hogy a szinte minden korábbi nagy történetét Manhattan szigetére helyező Allen a leomló tornyok árnyéka elől menekült Angliába, és ott a tehetős felső középosztály világában találta meg azt a belterjes különcséget, melyet New Yorkban a lökött értelmiségiek képviseltek. Ebben a közegben pedig jobban érvényesülnek mind a morális drámák (a pazar díszletek miatt), mind a könnyedebb krimik (köszönhetően a műfaj nagyszerű brit hagyományainak), és a nézőnek talán fel sem tűnik, hogy a helyszín ellenére valójában amerikai történetet lát. Nemcsak azért, mert a bájos és tehetséges Scarlett Johansson (Elveszett jelentés, Leány gyöngy fülbevalóval) személyében egy valódi amerikai lány csöppen mindkét történetbe, hanem mert a bűnnel járó bűnhődés problematikája (Match Point) és a Theodore Dreiser Amerikai tragédiájából kölcsönvett csónakos gyilkosság motívuma (Füles) sokkal inkább szól napjaink Amerikájáról, mint Nagy-Britanniáról vagy mondjuk Budapestről. Igaz ugyanakkor, hogy ezek a történetek nálunk is tökéletesen megállnák a helyüket. Az 1993-as Rejtélyes manhattani haláleset cselekményéhez hasonlóan a Fülesben is lelkes amatőrök nyomoznak egy gyilkossági ügyben, csakhogy ezúttal egy másik szigeten. A gazdag angol barátainál vendégeskedő Sondra Pransky (Johansson) igazi amerikai lány: szereti a kihívásokat, vonzódik a vonzó férfiakhoz, és úgy érzi, nagyban megkönnyítené életét, ha különösebb erőfeszítés nélkül indulna be újságírói karrierje. Bimbózó hősnőnk a történet nyitányában megpróbál interjút készíteni egy híres filmrendezővel, de beszélgetés helyett be kell érnie némi hotelszobai szexszel – ő mégsem keseredik el, hiszen tudja, hogy még rengeteg interjúalany vár rá a nagyvilágban, a szex pedig jó dolog. A nagy téma azonban hamarabb kopogtat ajtaján, mint gondolná: egyik este ellátogat Londonban turnézó honfitársa, Splendini (Woody Allen) bűvészestjére, ahol a kétbalkezes, hiányosságait behízelgő konferálással és olcsó kedveskedéssel leplező varázsló a színpadra hívja őt, hogy egy dematerializációs mutatványhoz asszisztáljon bájos testével és ártatlan pofikájával. A kalandokra nyitott Sondra boldogan vállalja a szerepet, és alaposan meglepődik, amikor a varázsdobozban materializálódik előtte Joe Strombel, a néhány napja elhunyt legendás londoni újságíró szelleme. Vele a nézők már a film legelején találkozhattak, amikor a minden lében kanál zsurnaliszta a Styx folyón utazva magától a csónakot navigáló kaszástól érdeklődött az út hosszát illetően, majd beszélgetésbe elegyedett egy szimpatikus fiatal hölggyel, akit tulajdon főnöke mérgezett meg. Strombel hivatásához híven – szó szerint – halált megvető bátorsággal veti magát a folyóba, hogy visszaússzon az élők birodalmába, és leleplezze a titkárnőjét nyugovóra térítő Peter Lymant (Hugh Jackman), aki a jelek szerint nem más, mint a hírhedt tarokk-kártyás gyilkos. Allen filmjeiben gyakoriak a modern világba betüremkedő antik motívumok (a manhattani prostiról szóló Hatalmas Aphroditében egy egész görög kórus szerepel), és a szakmai körökben különcnek tartott furcsa figurák is gyakran jutnak főszerephez – legjobb példa erre az 1984-es Broadway Danny Rose, melyben egy kétbalkezes színészügynök menti meg egyik ügyfelének életét, és csábítja el szőke szerelmét. Strombel karaktere esetünkben mégsem kap főszerepet: a dörzsölt zsurnaliszta csupán asszisztál Pransky kisasszony, az alkalmi asszisztens mutatványához, a jóképű és gazdag Peter Lyman lebuktatásához. A Füles lényegi cselekménye tulajdonképpen nem nyújt többet egy jól megírt krimibohózatnál, hiszen a Sondra és alkalmi szövetségeséül szegődő Splendini kitalált apa–lánya kettőse számtalan komikus helyzetre ad lehetőséget, nemcsak Allen gesztikulatív humora miatt, de mert – miként Kenneth Branagh a Sztárral szemben című filmben – Johansson maga is Woody-paródiát játszik. Az izgalmas kis epizódokból építkező mű igazi ízét természetesen a sármos Hugh Jackman és a Scarlett kisasszony szállította szerelmi szál adja, velejét pedig az író-rendező sajátos világlátása, melyben továbbra is jól megfér egymás mellett tragédia és komédia, szerelem és halál, angol és amerikai. Woody Allen az a rendező, aki életében a legtöbb best of-filmet készítette (természetesen saját munkásságát alapul véve), és biztosan az egyetlen olyan, aki annyit emel át legutóbbi filmjéből a legújabba, hogy a friss mű valójában nem más, mint egy kis lépés – nem a tökéletesség, hanem – a teljesség felé.Székely András: Munkácsy. Ha már sajnáltam a pénzt a Nemzeti Galéria isteni kiállításának katalógusára, ezt a Corvina Kiadó-albumot szívesen látnám a fa alatt (adjon érte valaki 6990 Ft-ot). Nemcsak azért, mert benne van szinte az összes kép, amelyet mostanság külföldi gyűjtők őriznek büszkén, hanem mert bármikor fölüthetném és megnézhetném azt a híres piros sapkátimages/ A világ nagy folyói. Az album a világ huszonöt legnagyobb folyóját mutatja be – aggodalomra semmi ok, a mi Dunánk is benne van. A csodás képek és érzékletes leírások mellett néhány megdöbbentő adat, szám, összefüggés: ki gondolta volna, hogy a Föld folyóvizeinek immáron negyven százalékát az emberi beavatkozás alakítja, vagy hogy a világon egyetlen évben több mint ötszáz gát épül? Aki aggódik a civilizációnkért – 8990 forintért megnyugodhatimages/ (Alexandra) Újraolvasó Mármint újraolvasnám, ha időm engedné: angol regények, a 19. századból, többnyire nők írták őket, és nemigen bírnak lehullani a bestseller-listákról. Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéből nemcsak nagy sikerű film, hanem számos színpadi változat is készült; jelentem: a regény mindent ver. És aki az Értelem és érzelem címűt is csak filmen látta, a Palatinus Kiadó jóvoltából most a fenyőfa alá teheti; a Dashwood- nővérek célra orientált és kalandos társasági élete – melynek bonyodalmai végén a házasság réve várja őket – láttató leírása a korabeli élet ragyogó felszínét és a figurák csodás mélységeit tükrözi. Ja, és az alig húszéves írónő fantasztikus tehetségétimages/ (2591 Ft.) Ráadásként ugyanettől a szerzőtől és kiadótól A klastrom titka című regényre is szánnék két-három nyugodt estét: ez is a férjfogásról szól, vastagon vidéki környezetben. Még mindig angol, még mindig 19. század, és még mindig írónő: Charlotte Brontë – akinek főműve a méltán népszerű Jane Eyre – Villette című regénye súlyos önéletrajzi részletre épül: a fiatal lány Brüsszelben tanulván beleszeretett a tanárába, és ennek a szerelemnek állít emléket a regényben és Lucy Snowe alakjában (Palatinus, 2900 Ft.) ,És csak az ország változik: George Sand – aki különc egy asszony volt, férfiruhában járt, férfiasan viselkedett, és, mint látható, férfi álnevet használt – Mauprat című regényére ma már csak az idősebbek emlékezhetnek, olyan régen jelent meg utoljára. De – még mindig Palatinus, ezúttal 2590 Ft-ért – az egyik legszebb romantikus regény, melyben egy öregember idézi föl élete legnagyobb szerelmi történetét, biztosan ma is rajongó olvasókra talál. CS. J.