A Hivatalos Értesítő hétfői számában kihirdették az egészségügyi miniszter utasítását a tárca Szervezeti és Működési Szabályzatáról, szúrta ki a Portfolio.
Az eljárás segítségével a kutatók régóta vitatott idegtudományi kérdésekre szolgáltattak közvetlen kísérleti bizonyítékokat, és új modellt javasoltak a memória és a tanulás sejtszintű működésére.
A sejtek közötti térben elhelyezkedő hálózat a hippocampusban különösen jelentős tömegben fordul elő, és alapvető szerepet játszik a memória, az agyfejlődés és az idegsejtek közötti kommunikáció fenntartásában.
Az utóbbi években jelentősen megnőtt a szakirodalomban a myastheniás betegek életminőségére, a betegségteherre irányuló vizsgálatok, közlemények száma, melyekben rendre előtérbe kerül a betegséggel járó fáradékonyság kérdése is.
A Parkinson-kór (PK) progresszív lefolyású neurodegeneratív betegség, melynek a négy legismertebb motoros tünete a nyugalmi tremor, a rigor, a bradykinesia és a betegség későbbi stádiumaiban kialakuló tartási instabilitas. A motoros tünetek mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a nem motoros tünetek (NMS) is, melyek már a betegség kezdeti, prodromális szakaszában megjelenhetnek és a betegség előrehaladtával súlyosbodnak. A nem motoros tünetek felismerése és kezelése alapvető fontosságú a betegek életminőségének szempontjából.
A Parkinson-kórban szenvedő betegek kb. 14-40%-ában észlelhetőek az impulzus kontroll zavar (ICD) tünetei. Ezen tünetek szűrése, felismerése a gondozó neurológus számára kiemelt jelentőségű, hiszen az érintett egyén mind saját magára, mind a környezetére veszélyt jelenthet. Az ICD kialakulásának legfontosabb rizikófaktorai a férfi nem, a korai betegségkezdet, a fiatal életkor, valamint a dopamin agonista gyógyszerek szedése. Az ICD kezelése kapcsán elsődleges a dopamin agonista gyógyszer fokozatos dóziscsökkentése, lehetőség szerint elhagyása.
A Parkinson-kór a második leggyakoribb neurodegeneratív betegség, mely évről-évre egyre nagyobb népegészségügyi és gazdasági terhet jelent a társadalmak számára. A betegségben számos motoros és nem-motoros tünet keveredik egymással, melyek jelentősen ronthatják a betegek és nem utolsósorban gondozóik életminőségét. A diagnózis mai napig elsődlegesen a motoros tünetek meglétén alapszik, habár bizonyos kiegészítő vizsgálatok a diagnosztikában segítségül lehetnek. A helyes diagnózis és a klinikai tünetek pontos ismerete az alapja a betegek megfelelő, hosszú távú és személyre szabott kezelésének.