Az asztma kialakulását is megelőzheti az aszpirin egy 22 000 fős, ötéves, véletlen besorolásos vizsgálat eredményei szerint (Am J Respir Crit Care Med 2007;175: 120–125). A vizsgálat kezdetén teljesen egészséges 40–84 éves résztvevők másnaponta 325 mg aszpirint szedtek vagy placebót kaptak. A résztvevők a kezdetben félévenkénti, majd évenkénti kérdőíves felmérés során jelezhették, ha időközben tüdőbetegséget állapítottak meg náluk. Újonnan diagnosztizált asztma 22 százalékkal kisebb eséllyel alakult ki az aszpirint szedők körében és ezt a szignifikáns különbséget nem befolyásolta a dohányzás, az életkor vagy a testtömegindex. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a már fennálló betegség tüneteit is javítaná az aszpirin – szögezik le a szerzők. Sőt, a kórkép aszpirinre nem reagáló formájában (amely az esetek 4–11 százalékát adja) a gyógyszer bronchospasmust válthat ki. Kockázatos, mint az autóvezetés?  Az asztma kivédésén túl nemrég tisztázták az aszpirin antiangiogenetikus hatását, és az is bebizonyosodott, hogy hosszú távon mérsékli a vastagbélrák kockázatát, ráadásul megelőzi a benignus prosztatahiperpláziát (BPH).  Az angiogenezist közvetlenül az endothelsejtek szintjén is gátolja az aszpirin, amellett, hogy akadályozza az angiogenetikus faktor tumorsejtek általi kibocsátását – tisztáztak egy, a már korábban is ismert tumorellenes hatás hátterében álló újabb mechanizmust newcastle- i kutatók (FASEB J 2006; 20:2009–2016). Ereket in vitro aszpirin, illetve celecoxib hatásának tettek ki és úgy találták, hogy az aszpirin az endothelsejtek apoptózisához vezet – ám ez a hatás csak a fájdalomcsillapításra használt adag sokszorosát alkalmazva jelentkezik. Úgy tűnik, azért a szokásos dózisban is van hatása: gátolja az érfal struktúrájának kialakulását. Mindez nem a ciklooxigenáz (COX) enzim blokkolásának tudható be, ugyanis celecoxibbal nem tapasztaltak hasonlót.  Az aszpirin daganatellenes aktivitását megerősíti az a megfigyelés, hogy – legalább öt éven át minimum napi 300 mg-os adagban szedve – tízéves távlatban jelentősen csökkenti a kolorektális rák kialakulásának kockázatát (Lancet 2007;369:1603–1613). Két olyan, több ezer fős, véletlen besorolásos vizsgálatot értékeltek, amelyben a résztvevőkről a vizsgálat lezárását követő több mint húsz évről is megbízható adatok álltak rendelkezésre. Úgy találták, hogy a protokoll szerinti gyógyszerszedés esetén az első tíz évben nem csökken számottevően a kolorektális tumorok kialakulásának kockázata, ám 10- 14 évvel a kezelés után már statisztikailag szignifikáns mértékben, 36 százalékkal. A hatás még kifejezettebbnek bizonyult, ha az aszpirint legalább 20 éven át szedték. Más daganatféleségek esetében nem tapasztaltak a gyógyszer szedéséhez köthető kockázatcsökkenést.  A prosztata jóindulatú megnagyobbodásának kialakulását megelőző, de legalábbis késleltető hatást is leírtak – bár ezt nemcsak aszpirinnal, hanem általában nem szteroid gyulladáscsökkentőkkel (NSAID) kapcsolatosan (Am J Epidemiol 2006;164:760–768). A tizenkét éves követéses vizsgálatban a benignus prosztatahiperplázia tüneteit (12 ml/s alatti vizeletáramlás, 30 ml-t meghaladó prosztatatérfogat, a prosztataspecifikus antigén 1,4 ng/ml alatti szintje) és a gyógyszerszedési szokásokat kétévente mérték fel. Az NSAID-okat napi rendszerességgel szedők körében minden életkorban szignifikánsan (27–49 százalékkal) kisebb eséllyel jelentkeztek a tünetek. Egyre újabb bizonyítékok gyűlnek az aszpirin régóta ismert szívés érvédő hatásáról. A Nurses’ Health Study közel nyolcvanezer, a vizsgálat kezdetén kardiovaszkuláris betegségben nem szenvedő résztvevőjének gyógyszerszedési szokásairól 1980 óta kétévente gyűjtenek információkat, ezeket az adatokat vetették össze a vizsgálat haláloki statisztikájával (Arch Intern Med 2007;167:562–72). Az aszpirint kis vagy közepes dózisban rendszeresen szedők körében 25 százalékkal mérséklődött az összmortalitás azokhoz képest, akik sohasem szedték rendszeresen a szert. A kockázatcsökkenés a kardiovaszkuláris okú halálozást tekintve különösen szembetűnő, 38 százalékos, és már 1–5 évnyi aszpirinszedéskor is megfigyelhető. Idősebb korban viszont jóval kifejezettebb a kockázat.  Árnyoldala is van az aszpirin trombocitaaggregáció-gátló hatásának. Egy brit elemzés szerint (Lancet Neurol 2007;6:487–93) bár a 25 évvel ezelőttihez képest összességében közel felére csökkent a vérzéses eredetű szélütések száma, az antitrombotikus kezelésben részesülők körében 7,4-szeres növekedés tapasztalható, a 75 évesnél idősebbek veszélyeztetettsége pedig megduplázódott. A vizsgálat vezetője arra figyelmeztet, hogy a kardiovaszkuláris szempontból kevéssé veszélyeztetett idősek körében a hemorrágiás stroke vezető kóroka lassan nem a magas vérnyomás, hanem az aszpirinszedés lesz – vagyis esetükben a szer többet árthat, mint amennyit használ. Érdekesség, hogy egy, a különböző halálokok gyakoriságát összevető amerikai vizsgálat (Health Aff 2007;26:636–46) szerint ha egy középkorú férfi napi rendszerességgel szed aszpirint, az körülbelül akkora halálozási kockázattal jár, mint az autóvezetés: előbbinek százezer személyévre vetítve 10,4 halálos áldozata van, míg utóbbinak 11.  A megelőzés hatékonyságának szempontjából az sem mellékes, hogy milyen káros szenvedélyei vannak annak, aki aszpirint szed. A dohányzás ugyanis – feltehetőleg a trombociták aktivitásának fokozása révén – csökkenti az aszpirin antitrombotikus hatását. A kórházban kezelt betegek (a trombocitafunkció in vitro vizsgálatával igazolt) aszpirinrezisztenciáját tanulmányozó egyik amerikai vizsgálat (Am J Cardiol 2006; 98:577–579) eredményei szerint ugyanis a dohányos betegek körében mintegy 11,5-szeres volt annak a kockázata, hogy nem reagálnak az aszpirinkezelésre, vagy a szokásosnál jóval magasabb dózist, esetleg clopidogrelre való váltást igényelnek.

Nem is olyan jóindulatú? A benignus prosztata-hiperplázia fennállása esetén – az európai irányelvekkel összhangban – ajánlott a szérum kreatininszintjének ellenőrzése. A már kialakult krónikus veseelégtelenség kedvezően befolyásolható a prosztata műtétjével. A 60 év feletti férfiak felét szövettanilag igazoltan érintő benignus prosztatahiperplázia (BPH) és a krónikus veseelégtelenség kapcsolatát elemezték a rendelkezésre álló elektronikus irodalom 1966-ig visszamenő áttekintésével amerikai urológusok (J Urol 2005;173: 691–6). Az eddig közölt tanulmányok – noha többségük csak az urológiai szakrendelőben megfordult személyeket vizsgálta – eredményei arra engednek következtetni, hogy a kórkép a krónikus veseelégtelenség rizikótényezője. A prosztataműtétre szorulóknak például 7,7 százalékánál alakul ki veseelégtelenség, szemben az azonos korú, nem urológiai ok miatt sebészetre kerülő férfiak 3,7 százalékával. Egy metaanalízis adatai szerint pedig a BPH miatt kezelt férfiak 0,3–30 (átlagosan 13,6) százalékánál mutattak ki valamilyen – a vizsgálatok többségében közelebbről meg nem határozott – fokú veseelégtelenséget. (A prevalenciaértékek között tapasztalható nagy eltérést az magyarázza, hogy az egyes vizsgálatok eltérő szérumkreatinin- értékhez kötik a veseelégtelenség definícióját.)