Három-négy éven belül olyan adatszolgáltatási rendszere lehet a fertőző betegségekről az Európai Uniónak, amely mintaként szolgálhat a többi régió számára. A Jakab Zsuzsanna által 2005 óta „felépített” Európai Betegségmegelőzési és Ellenőrzési Központ (ECDC) tevékenységének első három évét nemrég elemezte független szervezet. Az egykori államtitkárt a Medical Tribune a Párizsban tartott igazgatótanácsi ülés szünetében faggatta az intézmény eredményességének titkairól.

Három-négy éven belül olyan adatszolgáltatási rendszere lehet a fertőző betegségekről az Európai Uniónak, amely mintaként szolgálhat a többi régió számára. A Jakab Zsuzsanna által 2005 óta „felépített” Európai Betegségmegelőzési és Ellenőrzési Központ (ECDC) tevékenységének első három évét nemrég elemezte független szervezet. Az egykori államtitkárt a Párizsban tartott igazgatótanácsi ülés szünetében faggattuk az intézmény eredményességének titkairól.

Egy teherautónyi menekült, egy denarkotizált csodanővérke, néhány elcsúszott fejű japán és két vonatozó diák képviseli hazánkat idén májusban a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Gilles Jacob, a cannes-i mustra fesztiváligazgatója a rendezvény nyitó sajtótájékoztatóján nagy megelégedéssel ecsetelte, hogy idén a világ minden tájáról, köztük bolygónk legeldugottabb zugaiból kerültek be filmek a versenyprogramba – még Magyarországról is. Fábry Zoltán, Jancsó Miklós és Tarr Béla világ körüli filmbolondjai bizonyára furcsállták az igazgató kiemelését, hiszen a magyar filmnek még mindig van neve a világban (sajnos, majdnem olyan régről való, mint az Aranycsapaté), sőt, az utóbbi évtizedben két magyar film nyert rövidfilmes Arany Pálmát (Iványi Marcell: Szél; Mészáros Péter: Eső után), a Kontroll pedig tavaly Ifjúsági Díjat kapott az Un certain regard szekcióban. Ezek után nem okozna különösebb meglepetést, ha a magyar kultúrdiplomácia Trianon-tagadó része a cannes-i fesztivál ideje alatt magyar filmhetet szervezne az agyonköpködött versailles-i kiskastélyban, és ott szimultán vetítené Tarr Béla Sátántangóját és Koltay Gábor Trianon-dokuját. A vizuális erődemonstráció a jelek szerint elmaradt, talán részben azért, mert Gilles Jacob csodálkozása valóban jogos volt – nem hazánk filmtörténeti díszhelyének megingása, hanem a magyar film jelenlegi potenciazavarai miatt.