Számítógépes agytorna segítségével kezelhetővé válnak a szkizofrénia eddig befolyásolhatatlan tünetei: a koncentráció, a tanulás, a memória, a döntéshozatal zavarai.

Szerelemtől hanyagolva Folytatódik a nyolcvanas évek egyik legnagyobb komikusának legújabb és talán legsikeresebb korszaka, a minimalista Murray keserédes virágzása. Korábban vele nevettünk, de azóta, hogy Sophia Coppola (Elveszett jelentés), Wes Anderson (Édes vízi élet) és Jim Jarmusch új színészt faragott belőle, rajta nevetünk. Nem gonoszságból, hanem mert ő is így akarja. Az amerikai független film egyik legfontosabb rendezője (Florida, a Paradicsom; Törvénytől sújtva, Éjszaka a Földön) – legutóbbi, szkeccsfilmnek beillő munkáját (Kávé és cigaretta) leszámítva – az elmúlt egy évtizedben magányos emberek útjait „dokumentálta”. A Halott ember és a Szellemkutya után most a korábbiaknál visszafogottabb, önismereti dráma segítségével rajzolja meg egy modern magányos arcképét. Don Johnston (Bill Murray) megrögzött későnegyvenes- ötvenes agglegény, akit éppen a film nyitányában hagy faképnél legutóbbi, egyszerre érzékeny és sértett tekintetű, mutatós élettársa (Julie Delpy). A komputerbizniszben biztos egzisztenciát szerzett Don kifacsart mosogatórongyként szottyan össze bőrkanapéján, és sztoikus átéléssel nézi tévéje képernyőjét, ahol éppen az 1934-es Don Juan magánéletének egyik cseppet sem kellemes jelenete zajlik. Egykor volt hősünk a hasonló élmények és a rossz emlékek elől legszívesebben alvásba és felejtésbe menekülne, de a sors, a postás és a szomszéd más terveket tartogat számára.