A köztudatban benne kell legyen a betegség, minden szakorvosnak fel kell hívnia betegei figyelmét a vastagbéldagantok előfordulásának veszélyére.

A vizsgálatot “vonzóvá” kell tenni. 

Placido Domingo világhírű spanyol tenor augusztus 2-án ad koncertet Pécsett – jelentette be Tasnádi Péter polgármester. A szuperprodukció megszervezését José Carreras tavaly augusztusi, hatezer néző előtt megtartott pécsi fellépésének sikere, valamint az motiválta, hogy a város több hasonló, kiemelkedő rendezvénnyel szeretne készülni a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa programra.

Az 1941-ben, Spanyolhonban született Plácido Domingo hivatalos honlapján ez áll mottóként: „When I rest, I rust”. Hát attól nem kell félnie, hogy berozsdásodik, mert ha éppen nem énekel, akkor karmesterként tesz arról, hogy mind neki, mind a publikumnak csodálatosan teljék az idő. Új lemezén dirigálva, a dalolást előzékenyen átengedi a Mexico Cityben született Roland Villazónnak, aki legkedvesebb zarzulea-áriáiból ad elő. És ha meggondoljuk, hogy Domingo nyolcévesen szülei zarzuelatársulatával éppen ebben a fővárosban telepedett le, már meg is találtuk a kapcsolatot a két művész között. De mi is az a zarzuela? Bár az elemzők szerint valamiféle átmenet az angol és a bécsi operett között, mégis jellegzetesen spanyol zenés színházi termék, amelyben a táncnak és az éneknek éppoly nagy szerepe van, mint a kimondott szónak. A műfaj gyökerei egészen a 17. századig nyúlnak, ám később kiment a divatból, hogy aztán az 1950-es években ismét felvirágozzék: az 1950-ig terjedő időszakban több mint ezer darabot tartanak nyilván! Ebből a roppant repertoárból válogatott a két remek tenor. Hogy az áriák a szerelemről és az ezzel kapcsolatos különféle tüzekről, a gyönyör, a megkívánás, az aggódás, a féltékenység lángjairól szólnak, annál mi sem természetesebb. Villazón és Domingo csodálatosan dolgozik együtt; nem csoda, hiszen a szó minden értelmében anyanyelvükön szólhatnak a közönséghez. Felhőtlen, nagyszerű szórakozás e lemez (EMI/Virgin Classics, 2007, Összidő: 57:06)    Ennél persze jóval komolyabb dolgokról szól az a CD, melyen Domingo az operatörténet egyik legnehezebb szerepét énekli a múlt héten nálunk is fellépett Waltraud Meier társaságában. A Fidelio, Beethoven egyetlen dalműve olyannyira roppant feladatot jelentett az énekhang területén nehézkesen mozgó mesternek, hogy három változatban is kidolgozta, melyekhez négy nyitányt társított. A karmester, Daniel Barenboim az úgynevezett 2. Leonóra-nyitányt választotta a felvétel elejére, de a többi is meghallgatható a második CD függelékeként. Elmélyült, sőt egyenesen komor felvétel, amelyen Domingo szinte fájdalmasan realista alakítást nyújt Florestan szerepében. (Warner Classics, 2006, 2 CD, Összidő: 157:50)

A DVD-re kerülő teljes operák soha nem látott mennyiségben árasztják el a lemezpiacot. Az érdeklődést mutatja, hogy a kiadók nemcsak a régi, „muzeális” felvételekből szemelgetnek – az újabb előadások is a megszokottnál hamarabb jutnak el a boltokba. A legfrissebb szenzáció a Mozart-év salzburgi produkcióinak kiadása. Mint köztudott, az idei Ünnepi Játékokon a zeneszerző mind a huszonkét színpadi művét előadták. Az M/22-ből az Universal Music most hármat kínál.A Szöktetés a szerájból Stefan Herheim rendezésében ellentmond minden hagyománynak. A konvencionális „török opera” átalakul a nemek harcát illusztráló képtelen kavalkáddá, amelyben az eredeti párok megsokszorozódnak, s menyasszonyok és vőlegények tömkelege árasztja el a színpadot, hogy egy fantasztikus álomjátékban végigéljék a házasság örömeit és kínjait. Az előadás valóságos ötletbörze: a színpad szüntelenül átalakul – mozognak, lebegnek, hullámoznak a vetített montázsokkal, fényváltásokkal képlékennyé tett falak. Franz Hawlata Osminjától bármi kitelik, ami nem hasonlít egy „török basa” szolgájára. Hogy a házasságnál maradjunk: az Ascanio in Albát a tizenöt éves Mozart egy Habsburgesküvőre írta. A korabeli néző a történet mögött fölismerte a korabeli szereplőket, legkivált a házasuló párt, Ferdinánd főherceget és Beatrice d’Este modenai hercegnőt. A szellemes, ironikus és gazdagon reflektált előadást, amelyben az álmok és vágyak mellett az „államrezonra” is utalás történik, a mi Fischer Ádámunk vezényli briliánsan. A Bastien és Bastienne szerzőjeként Mozart még fiatalabb, mindössze tizenkét éves. Ezzel a darabbal mutatkozott be 1913- ban az azóta világhírűvé lett salzburgi Marionett Színház. Az előadás, amely a marionettet az élő színházzal kombinálja, és két díva verseng benne Bastienne szerepéért, a Deutsche Grammophon jóvoltából most először került DVD-re. Salzburgnál maradva: aki még nem vette meg – és operarajongó –, annak „kötelezően” ajánlom Verdi Traviatájának a tavalyi műsorból átmentett felvételét, amely az utóbbi évek legnagyobb, már-már hisztérikus operasikere. Elsősorban, persze, a mai operaszínpad koronázott királynőjének, az isteni dívaként ajnározott Anna Netrebkónak köszönhetően. Az orosz szopránt és partnerét, a mexikói tenorista Ramón Villazónt álompárként tartják számon, és mitológiát fontak köréjük. A rendezés lefejti a tüdőbajos kurtizán pityeregtető történetéről a melodrámát és az álromantikát. Helyette egy szenvedélyes és vad szerelem szimbolikus történetét kapjuk, két szép fiatal – ez is ritka az operaszínpadon! – harcát a rövidre mért idővel és a kajánul ellenséges környezettel. Aki tudni szeretné, miért hódít az opera ott, ahol megteremtik a műfaj optimális előadás-feltételeit, ebből a produkcióból megtudhatja. A Warner Classics Hungary most hozta ki Daniel Barenboim és Harry Kupfer bayreuthi Ringjének – A nibelung gyűrűje című Wagner- tetralógiának – utolsó „estéjét”, Az istenek alkonyát. (Az előző három már korábban megjelent.) Ez a produkció – nem sokkal a berlini fal leomlása előtt – csaknem olyan botrányt keltett, mint korábban a „hírhedt” Chéreau- Boulez Ring. Kupfer, a rendező egy (atom)katasztrófa utáni pillanatra teszi a cselekményt (ezért „Csernobil- Ring”-nek is hívják), és az emberiség önpusztító ösztönét ábrázolja, ami nem áll távol Wagner elképzelésétől. Még a videováltozat is visszaadja a produkció erős látványelemeit. A fináléban szétporladó és újraépülő felhőkarcolók érzékeltetik a folyamatos tragédiát. A túlélők a tűzkráterbe bámulnak, két kisgyerek zseblámpával keresi az utat a lézersugarakkal lyuggatott porfelhőben. „Mellesleg” olyan nagyságok énekelnek csodásan, mint Waltraud Meier és John Tomlinson. A Wagner-fan vásárlók további újdonságokból csemegézhetnek. Láthatják és hallhatják Marton Évát fénykorában a Lohengrin egy húsz évvel ezelőtti felvételén, amely a New York-i Metropolitanben készült. Nagy élmény – tökéletes operaénekesnő egy hagyományos rendezésben, olyan partnerekkel, mint Leonie Rysanek és Peter Hoffmann. Akinek ennyi jó kevés, az egy Tannhäuserrel (ugyancsak a Metből, ugyancsak Martonnal) és egy Nürnbergi mesterdalnokokkal (Bayreuthból, főszereplők: Bernd Weikl és Siegfried Jerusalem) fokozhatja Wagner-telítettségét. A „lightosabb” rajongóknak egy Puccini/Toscát (Met, Hildegard Behrens, Plácido Domingo), egy Gounod/Faustot (Bécs, a filmrendező, Ken Russel balettvízióival) és egy ugyancsak bécsi Massenet/ Manont ajánlok. Az utóbbiban a briliáns cseh koloratúrszoprán és a mára már köddé vált „klasszikus” zenés színház legnagyobb rendezője, Jean-Pierre Ponnelle mutat meg egy különlegességet a közelmúlt operamúzeumából.

Otello, Requiem, Quattro pezzi sacri A zenetudomány és a közönség szerint is Giuseppe Verdi (1813– 1901) öregkora valóságos csoda; 1887-ben, hetvenhét évesen érte meg az Otello bemutatóját, a Négy vallásos ének négy különféle időben írt darabjainak egybefoglalása 1897-re esett, míg a Requiemet 1874-ben adták először, Milánóban. Létezik-e öregkori stílusa? Nehéz rá válaszolni, de annyi bizonyos, hogy kései korszakában háttérbe szorultak a korábban déli bőséggel és napfénnyel áradó dallamok, zenei gondolkodása bonyolultabb lett, a hangszerelés kifinomultabb, ravaszabb. Ám eközben mégis mindig a melódia volt az első, csak elveszítette egykori naivitását. És persze a feldolgozott témák is komolyabbá váltak, az Otello a féltékenység patologikus rajzában páratlan az operatörténetben, Jago istentagadó gonoszsága mármár nihilista természetű, mely Otellót is magával ragadja: csalódva Desdemonában, a világba, az Istenbe vetett hitét is elveszíti. Plácido Domingo, mint mindig, ezúttal is hasonlíthatatlan a mór szerepében, ugyanez sajnos nem mondható el Justino Diazról Jago szerepében. Desdemonának Verdi csak a negyedik felvonásra adott komoly énekelnivalót, a halálsejtelem megrajzolásában (Fűzfadal, Ave Maria) Katia Ricciarelli remekel, végső sikolya szívbemarkoló, egy ártatlanul elpusztított élet utolsó jele. A karmester, Lorin Maazel végig profi módon vezeti együttesét az eredetileg 1985-ös felvételen. (EMI Classics, 2006, 2 CD)