Meglepő adatokat olvashattunk a MASMI Hungary év eleji reprezentatív felmérésében: a felnőtt lakosság 37 százaléka teljes mértékben, 35 százaléka pedig alapvetően egészségesnek érzi magát Magyarországon. (Részletek: www.masmi.com/hungary/hu/news/hu/7.html) Ha hinni lehet a számoknak, a lakosság háromnegyedének nincs oka arra, hogy gyakran felkeresse orvosát. A Gfk Hungária áprilisi kutatásából viszont az derült ki, hogy rosszabbnak tartjuk egészségi állapotunkat, mint három éve. Szakértőink elmondják, ők mit tapasztalnak, illetve mit tesznek az egészségtudatos életszemlélet terjesztéséért. Létezik szép öregkor is Betegeim többsége jó anyagi körülmények között él, kulturált, iskolázott. Mégis azt tapasztalom, hogy a hozzám fordulók többsége pillanatnyi közérzete alapján ítéli meg egészségi állapotát, nem gondol a lappangó, gyakran tünetmentes betegségekre és azok szövődményeire. Az aktív korban lévő pácienseim zömének a napi hajszában nincs ideje szűrésekre, vizsgálatokra járni, sportolni, éppen ezért nagyon hasznosnak vélem a kötelező szűrővizsgálatok terjedését. A 70 év felettiek közül igen kevesen panaszmentesek.   Meggyőződésem, hogy ez nem így lenne, ha már gyerekkorban egészséges életmódra ösztönöznénk a fiatalokat. Saját praxisomban egy emberöltő során szívós, töretlen és szenvedélyes, személyre szabott egészségnevelő tevékenységet folytattam – mérsékelt sikerrel. Számos páciensem (köztük nem egy egyetemet végzett, magas beosztású) mosolygott rajtam gúnyosan.   Legnehezebb megváltoztatni az ostoba és szűklátókörű mentalitást. Sokan csak akkor hajlandóak orvoshoz menni, ha már megbetegedtek. A betegek többsége rossz néven veszi a szűrővizsgálatokat, nem tűri a beavatkozást az életmódjába és többségük nem hajlandó lemondani káros élvezeti cikkeiről sem.   Praxisomban van néhány tengerentúlról hazatelepült páciens. Elképesztő a mentalitásbeli különbség. Hihetetlenül egészségesen táplálkoznak, sportolnak, minden szűrővizsgálatot kihajtanak az orvosukból, tudatosan ügyelnek az egészségükre, és valóban fiatalosabbak, sokkal jobb egészségi állapotban vannak, mint mi. Persze általában gondtalanabbak az átlag magyar nyugdíjasnál, több a szabadidejük, jobbak az életkörülményeik.   Meggyőződésem, hogy az óvodában, iskolában, családban kellene az egészségnevelést kezdeni, a televízió csatornáinak kellene ömleszteniük az egészséges életmódot, pozitív mintát, meggyőzést. De az orvosoknak is kell(ene) hatniuk betegeikre. A felvilágosítás azonban időigényes, és a magyar egészségügy jelen helyzetében, a temérdek papírmunkától már a betegvizsgálatra is alig marad idő, felvilágosításra pedig szinte semmi. Minden rendelőben bőven akadna munka dietetikusnak, gyógytornásznak, de jelenleg még arra sincs elég hely, hogy orvos és nővér külön helyiségben dolgozzon. Pedig megtérülne! Létezik szép öregkor is, csak ezért gyerekkorunktól kezdve meg kell dolgoznunk. DR. MAGYAR ANNA háziorvos, Budapest, II. kerület  Az Őrület határán Néhány éve, nyugállományba vonulásomat megelőzően, az akkor 1400 fő körüli praxisomat felmértem, és betegeim minden elérhető adatát adatbázisba gyűjtöttem. Lakossági szűrést végeztem és elkészítettem a gondozandók listáját, valamint javasolt terápiás lapjaikat. Mintegy 1300 felnőttből 1000-nél rögzítettem idült betegség diagnózisát, számos esetben nem is egyet: személyenként átlagosan több mint négyet. Az önkormányzatnak benyújtott felmérés 200 oldalnyi anyaga, amely a javasolt terápia hatalmas volumene miatt egy új munkaerő alkalmazásához igényelt némi segítséget, hatalmas ellenszenvet váltott ki. Személyeskedő támadásokkal rázták le magukról a felelősséget.   De nem csak a politikusok hunynak szemet a bajok felett. A táplálkozási és életmódbéli szokások is felelőssé tehetők: negyven év szocialista egészségnevelése a formalitásra és hatástalan helyi módszerekre szorítkozott. Később még ez is elmaradt. Bár most már hallunk „megértő”, a prevenció szükségességét méltató szónoklatokat, a gyakorlatban azonban nem történik semmi. Senki nem beszél arról, hogy a szemléletváltozást elsősorban az iskolai egészségtanoktatás bevezetése garantálná. Arról is hallgatnak a politikusok, hogy az egészségtudatos életmód iránti igények kielégítése pénzbe kerül, és ezt a törekvést részben a mindenkori kormánynak kellene garantálnia.   Természetesen az orvosok felelőssége is felvetődik, én azonban úgy vélem, minden képzett és saját érdekeit is (fel)ismerő kolléga próbál lépni e téren. Csakhogy a jelenleg bevezetett – az őrület határát súroló – adminisztratív intézkedések éppen ettől a lehetőségtől, az orvos-beteg kommunikációra szánható percektől foszt meg minket. Pedig a betegek egyre nagyobb része már nyitott lenne a szűrésekre. Valamivel kevesebben, de nem elhanyagolható számban a gondozást is elfogadnák. Csakhogy mindez rövid távon beruházást igényel, amit nem szeret a reformnak nevezett folyamat logikája. DR. SZÁSZ ISTVÁN, a FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke  A beteg: zavaró tényező?  A praxisomhoz tartozó 18 évesnél idősebb pácienseim legalább 72 százaléka valamilyen krónikus betegségben szenved. Folyamatos gondozás, terápia mellett jól érezhetnék magukat, de sokan nem hajlandók tudomást venni betegségükről, emiatt nem is kezeltetik magunkat.   A magasan képzettek, jobb anyagi körülmények között élők már felismerték, hogy egészségi állapotuk alapvetően meghatározza családjuk életszínvonalát, ezért törekednek az életmódváltásra. Diabetológiai munkánk során rendszeresen diétás és életmódi edukációt tartunk betegeinknek, felmérjük étkezési szokásaikat és azt tapasztaljuk, hogy táplálkozásuk rendszertelen; magas kalóriatartalmú, rostszegény ételekből áll. Sajnos az „átlagbetegek” számára valamilyen komoly megbetegedés szükséges ahhoz, hogy tanácsainkat megfogadják – valójában tehát már csak szekunder vagy tercier prevencióról beszélhetünk. A médiában megjelenő felhívásokat követően szívesen igénybe veszik a betegek a szűrővizsgálatokat, de sokan nem hajlandóak együttműködni velünk; nehéz rávenni őket a rendszeres gondozásra, a folyamatos ellenőrzésre. Különösen igaz ez azokra a betegségekre, amelyek nem okoznak kellemetlen tüneteket. Mindezek ellenére az egészségügyi személyzet szívesen adna gyakrabban tanácsot a betegeknek, csakhogy egy környékünkön dolgozó pszichiáter kolléga szavaival élve „a beteg kezd zavaró tényezővé válni adminisztratív teendőink elvégzése közben”. DR. PÉNZES JÁNOS, háziorvos, Csongrád „Nem lehetne inkább valami bogyót?”  Ma nem sikk az egészség megőrzése, a panaszmentesen zajló kór időbeli felderítése, az orvoshoz fordulás megelőzés érdekében. A praxisomban tapasztaltak alapján a közvélemény-kutató cég adatsorából származó pozitív kép rögtön szertefoszlik: 2400 betegem 20-25 százaléka nem jár rendszeresen orvoshoz – ők sorolhatók a felmérés szerinti „jól vagyok” állapotú betegek közé. Ha tovább elemzem statisztikai adatsoromat, kiderül: hipertóniás a betegeim 33 százaléka, cukorbeteg 7,5 százalékuk, vérzsírbeteg 26 százalékuk, túlsúlyos és elhízott 58 százalékuk. A problémák hátterében leggyakrabban a mozgás iránti igény jelentős hiánya áll, ami abból is adódik, hogy az iskolákban minden rendezvényt a „tornaórák terhére” szerveznek. Egy 2004-es, tapolcai középiskolákban végzett felmérés adatai azt mutatják, hogy a fiatalok fele a tornaórán kívül nem sportol. A másik 50 százalék „csinál valamit”, de az ebben a korban javasolt napi 1 órának csak felét tölti sporttal.   A háziorvosok zöme nem sokat tud a betegek táplálkozásáról. Egyes kórformáknál – diabétesz, hipertónia, vesebetegségek, gyomorbetegségek, obezitás – szóba kerül a táplálkozás, de szakértő dietetikus elérése a körzetekben sokszor lehetetlen. Pedig a mozgás, a diéta vagy bármi életmódváltozás több betegség s kezelésének első lépését jelentené. Sajnos ez azonban az esetek döntő többségében „halálraítélt” vállalkozás, mert a legcsekélyebb sikerhez is a beteg aktív részvétele szükséges. Márpedig a gyógyulni vágyók legtöbbször a „rosszul működő egészséggépezet megjavítását” várják az orvostól, és eszük ágában sincs e szerelő-javító folyamatba belekontárkodni! Így nemegyszer az életmódváltási tanácsok kellős közepén zavarják össze a kollégát a „nem lehetne inkább valami bogyót felírni?” költői kérdéssel. DR. HUBERTH JÁNOS háziorvos, Veszprém

A háziorvostól is függ a betegség kimenetele    Akár a kórházban, akár hazabocsátás után lesz depressziós a szívinfarktus miatt kezelt beteg, mindenképpen romlanak túlélési esélyei. A területen dolgozó kollégák minimálisra szoríthatják betegeik társadalmi-szociális presztízsveszteségét, így kardiológiai prognózisuk javulhat. A szívinfarktus miatt kezelteknél már a kórházban fel kell ismerni a depresszió jeleit, és az érintetteket a hazabocsátást követően sem szabad magukra hagyni. Prognózisukat ugyanis jelentősen befolyásolja a kórházi kezelés alatt vagy röviddel azután kialakuló depresszió.   Az Egyesült Államok 19 centrumának munkatársai kétezer felnőtt állapotát követték fél éven át (Arch Intern Med 2006;166: 2035–43). A depressziós tüneteket kérdőív segítségével értékelték a kórházi tartózkodás idején, illetve a hazabocsátás után 1 hónappal. A tünetek időbeli alakulásától függően megkülönböztettek tartós (1 hónap után is fennálló), átmeneti (1 hónap alatt megszűnő) és késői (először 1 hónap elteltével jelentkező) depressziót. Fél év elteltével felmérték az újból szükségessé váló kórházi ápolás és a halálesetek számának alakulását, valamint a betegek állapotának változását az angina pectorisos rohamok gyakorisága, a terhelhetőség és az életminőség szempontjából.   A kórházi tartózkodás idején a betegek 21, egy hónappal később 13 százalékánál mutatkoztak mérsékelt vagy súlyos depressziós tünetek. Sok volt közöttük a fiatal, az egyedülálló, a munkanélküli, a dohányos és a nő, anamnézisükben gyakran szerepeltek kísérőbetegségek – például hipertónia, diabétesz, COPD, krónikus szívelégtelenség, korábbi szívinfarktus. A hangulatzavar az esetek 6 százalékában késői, 7,1 százalékában tartós, 13,5 százalékában pedig átmeneti volt. Minél súlyosabban és korábban jelentkeztek a depressziós tünetek, annál valószínűbb volt tartós jelenlétük.   A szívinfarktus súlyosságát és akut szövődményeit – reinfarktus, pitvarfibrilláció, veseelégtelenség – nem befolyásolta a hangulatzavar. A prognózist azonban igen: a depressziósok a kórkép időbeli lefolyásától függetlenül jelentősen nagyobb – másfél-kétszeres – valószínűséggel kerültek fél éven belül ismét kórházba és a halálozási arányt is magasabbnak találták körükben, függetlenül életkoruktól, a nemtől, társbetegségektől és az infarktus súlyosságától. A kedvezőtlen kimenetelt a depresszióval kapcsolatos biológiai és viselkedésbeli tényezők – az immunrendszer szabályozásának felborulása és emiatt gyulladásos folyamatok beindulása, vérlemezkeaggregáció, dohányzás, önelhanyagolás, rossz együttműködés – magyarázhatják.   Dr. Dinnyés József, a Vaszary Kolos Kórház (Esztergom) I. Belgyógyászati osztályát vezető kardiológus főorvos 30 százalékra becsüli az infarktus utáni depresszió arányát. Tudomása szerint erről Magyarországon senki sem rendelkezik pontos adatokkal. A kórképet általában hetekkel hazabocsátást követően észlelik, például olyankor, amikor az infarktusa miatt rehabilitált beteg munkába állási gondokkal szembesül. Pácienseiket ekkor mindig pszichiáterhez irányítják, ám többnyire nem kapnak visszajelzést, hogy milyen formájú és hatékonyságú kezelésben részesült.   Dr. Hubert János háziorvos (Tapolca) nem tapasztalta, hogy a kórházi zárójelentésben feltüntetnék a depressziót, így segítve a területi ellátásban dolgozók munkáját. Ám véleménye szerint azoknál a kollégáknál, akik valóban beteget és nem betegséget kezelnek (a megyei háziorvosi szakfelügyelőként rálátva a helyzetre kollégái többségét, de legalább 60 százalékát ilyennek ismeri), nem sikkadhat el az infarktus utáni depresszió kérdése. A kulcs a területen dolgozók kezében van: ha betegük társadalmi-szociális presztízsveszteségét minimalizálni tudják azzal, hogy a rehabilitáció kapcsán a diétától a szexuális életig a részletekre is figyelnek, nem kell számítani a depresszióra. Hozzátette: jelenlegi finanszírozásuk nem teszi őket érdekeltté a betegek ilyen alapos ellátásában.   Az amerikai vizsgálatban hat hónappal a hazabocsátást követően a depresszió tartós formájában szenvedők 25, a késői depressziótól érintettek 10 százaléka szedett antidepresszívumot, a gyógyszer a 27 pontos depresszióskálán 1 pontos, statisztikailag szignifikáns javulást eredményezett. Más gyógyszeres vizsgálatokban viszont nem tapasztaltak ennyire kedvező hatást, és úgy tűnik, a kognitív viselkedésterápia sem befolyásolja a depresszióban szenvedő, szívinfarktuson átesett betegek halálozását, illetve az újabb infarktus bekövetkeztét. A COPD-re is igaz A krónikus, obstruktív tüdőbetegség miatt kórházba kerülők körében 44 százalékosnak bizonyult a depresszió prevalenciája egy januárban közölt vizsgálatban (Arch Intern Med 2007;167:60–67). A szerzők szintén a hangulatzavar prognózisra gyakorolt hatását vizsgálva megállapították, hogy az szignifikánsan növeli a mortalitást, a kórházi kezelési időt, valamint csökkenti a dohányzásról való leszokás esélyét. A betegek rosszabbul viselik COPD-s tüneteiket, több gyógyszert használnak, ami tovább ronthatja állapotukat.