Lesz-e, aki átveszi a stafétabotot? A patológus főorvos keserű. Szakmája hanyatlását elsősorban financiális okokra vezeti vissza. Dr. Iványi András elismert bőrpatológia-szakértő. Vonzódik a kihívásokhoz: kandidátusi értekezése úttörő munkának számított a patológiai informatika terén, és modern interaktív oktatómunkával is kísérletezik. Szívesen nyilatkozik kedvenc szakterületéről, a bőrgyógyászati hisztológia kérdéseiről munkatársunknak, dr. Nemes Jánosnak. Minden orvos elismeri, hogy a patológusok tudnak a legtöbbet a medicináról, de az is közismert, hogy a szakterületed mindig is a medicina mostohagyermeke volt. Változott valami? – Igen – a helyzet folyamatosan rosszabbodik. Pedig amióta patológusként dolgozom, hallom: végveszélyben a szakma, az utolsó előtti pillanatban vagyunk. Jelenleg – a korábbihoz képest is – elképzelhetetlenül rossz állapotok uralkodnak. Olyan mértékű a szakemberhiány, hogy néhány megyében már csupán egy-két patológus szakorvos tevékenykedik. Nálunk, a Károlyi Sándor Kórházban jobb a helyzet, jelenleg hárman vagyunk szakorvosok. Figyelembe kell azt is venni, hogy egy önállóan működni képes patológusnak nyolc-tíz éves gyakorlattal kell rendelkeznie (persze belátom, más szakmát is sokáig kell tanulni). Jellemző módon rengeteg nyugdíjas kolléga dolgozik 75-80 évesen is. Ők nem kegyelemkenyéren élnek, ellenkezőleg, munkájuk nélkülözhetetlen a napi rutinban. Nem biztos, hogy 90 évesen is dolgozni fognak – és akkor jaj nekünk! Rossz jel a jövőre nézve az is, hogy hihetetlenül kevés a rezidens. Volt olyan év, amikor országosan – írd és mondd – egy fő rezidens jelentkezett patológiára. És persze alig akad szakvizsgára jelentkező. Néhány éve még a vizsga-előkészítő tanfolyamok húszas létszámmal zajlottak – 2003-ban az egész országban összesen négy jelentkező akadt. Nem is lehetett elindítani a továbbképzést. Jó-jó, de kevesebb a boncolás is. – Így van, de a fő ok itt is a szakemberhiány. Valamennyit persze a törvény is lazult: bár elvileg ma is minden kórházban elhunytnak szekcióra kellene kerülnie, egyre gyakrabban mellőzik a boncolást. Például régen minden hamvasztásra kerülőt kötelezően boncolni kellett, ma nem. De más esetben is „szívesebben” megadják a boncolás mellőzésének engedélyét – kicsi a kapacitásunk. A boncolási ráta Magyarországon sokáig jóval 50 százalék felett volt, mára 35 százalék körülire csökkent. Ez egyáltalán nem siker, sőt, vesztesége a magyar egészségügynek. A konkrét beteg szintjén nem történik meg a klinikai diagózis és terápia ellenőrzése, nem fedezik fel az esetleges tévedéseket – ergo az orvosok sem okulhatnak belőle. Országosan pedig a mortalitási statisztikák sokkal kevésbé megbízhatóak.