Március 15-e, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulója alkalmából állami kitüntetéseket és művészeti díjakat adott át a köztársasági elnök és Hiller István oktatási és kulturális miniszter. 

Földszag és ragyogás Szentendréről nem kell lemondani a fázós, otthon kucorgós időkben sem: amíg – ottjártamkor – a Márton- napi libafosztás, bordalfesztivál, krumplipuskázás folyt a skanzenben, az elcsípett szavak alapján jól kivehetően nemzetközi – angol, német, orosz, nagy kendőkbe burkolózó indiai – látogatók hada sétált egyenletes menetoszlopban a MűvészMalom felé. A szentendreiek új vállalkozása: Európa legjelentősebb művésztelepeit, festőiskoláit fogják megismertetni az idelátogatókkal. A sorozat nyitó kiállítása a századfordulós magyar képzőművészet legjelentősebb műhelyének, a nagybányai festőtelepnek az alkotásait mutatja be – az egykori fűrészmalom három szintjén, összesen 700 négyzetméteren. Politikai szempontból mindenképp áttörés a válogatás. Mert ami a festőtelep alapításának centenáriumán, 1996-ban még lehetetlennek bizonyult, most megvalósult: Magyarországon még nem látott, bujkáló, rejtett szépségek is lógnak a falon, melyek romániai közgyűjteményekből, a nagybányai múzeum képtárából kerültek ide, némelyikük a raktár legmélyéről. Ismertek vagy ismeretlenek – a képek gyönyörűek. Jelen vannak a nagy alapító mesterek – Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János –, a később kiváló új utakat keresők, „neósok” éppúgy, mint néhány, magát nagybányai mesternek valló alkotó, akár fél évszázaddal későbbi munkákkal. Láthatók a kezdeti, nagy tradíció vásznai: a Szinyei- Merse nyomdokain induló hazai impresszionizmus, plein air tájfestészet alkotásai. Néhány festmény, Thorma Jánostól a pointillista Szénagyűjtők például, valóban úgy tündököl, olyan önfeledt, könnyed életörömmel telten, mint a francia minták. Azonban napernyős, repkedő ruhás nagyvárosi hölgyek, táncosnők és mulatók, elegáns piknikezők helyett havasi pásztorlány, borsót fejtő szegény ember, pléhlavórban ruhát sulykoló parasztlány, ütött-kopott magyar falu látható a vásznakon. Ragyog a fény a falakon, a mezítelen bőrön (látható Szőnyi-, Koszta József akt), mégis: földszagú, súlyos élet-érzésű magyar impresszionizmus a nagybányai. Nem katedrális, tengerparti szálló, hanem szerény falusi templomtornyok, parasztviskók falai világítanak sárgán a komorabb, kontúros, sárba tapadó környezetben. Mások a fények. Boromissza Tibor képein például nyomon követhető, hogyan fordulnak át a később szentendrei mesterré váló művész fenyők között átszűrődő éles hegyi fényei, hideg havasi fenyőzöldjei szimbolikusabb, stilizált képi nyelvvé. Börtsök Samu téli szénakazlainak egészen közeli francia rokonai nemrég a Szépművészeti Monet-kiállításán voltak láthatók, de elég még egy oldalpillantás Mikola András, Krizsán János havas festményeire: a hó errefelé mindig matt, tompa sötétrózsaszínbe hajlik, mintha eleve sáros, eleve lucskos, eleve olvadt lenne.