Több évtized elteltével nemrég fejtették meg, mi is történt 1967-ben a Mariner–4 amerikai űrszondával, miután teljesítette történelmi küldetését: a Mars bolygó mellett elrepülve sikeresen tanulmányozta bolygószomszédunkat.A Mariner tengerészt jelent, s stílusosan új világról adott hírt. 1965. július 14-én tízezer kilométer magasságban suhant el a bolygó felszíne felett és eközben 22 fényképfelvételt készített. A felvételek homoksivatagot és krátereket mutattak; kis zöld emberek, marsi városok, csatornák egyik képen sem látszottak. Szegényebbek lettünk hát néhány fantasztikus elképzeléssel, a Mariner–4 útja után másként kellett a Marsra tekintenünk. Rejtély évtizedeken át A mából visszatekintve már csak érdekesség az akkoriban csúcsnak számító technika: 10 napig tartott a 200 sorra, 40 000 képpontra és 64 fekete-fehér árnyalatra bontott képek továbbítása 214 millió kilométer távolságból. A műszerek mérési adataiból megállapították, hogy a Mars vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyenge mágneses térrel rendelkezik, légköre döntően szén-dioxidból áll, százszor erősebb kozmikus sugárzás éri, mint bennünket. Meghatározták a légnyomást és pontosították a bolygó tömegét. A későbbi űrszondákat már ezen alapadatok birtokában tervezhették. Mostanában szondák keringenek a Mars körül, marsjárók bukdácsolnak a kráterek között a köves homokban. Immár rengeteg részletes, pontos adattal rendelkezünk a bolygóról. Szükség is lesz rájuk, ha egyszer nekiindulnak az űrhajósok, hogy valóra váltsák régi álmukat, a Mars-utazást. Ám erre még néhány évtizedet várnunk kell. A Mariner–4 későbbi történetéről ritkán esik szó, pedig évtizedeken át rejtély maradt, mi lett a sorsa. Paul Wiegert kanadai kutató nemrég megtalálta a magyarázatot. Meteoridzáporban A Mars mellett elrepülve, a Mariner–4 a Föld és a Mars között keringett. 1967. szeptember 15-én kb. 45 percig rendkívül intenzív meteoridzáporon haladt keresztül. (Mini értelmező szótár: a meteorid kisbolygónál kisebb szilárd anyagdarabka a Naprendszerben; ha „hullócsillagként” elég a légkörben, akkor meteor; a földfelszínre leérő testek a meteoritok). Ez a zápor sokkal intenzívebb volt, mint a Földről megfigyelhetőek. Nálunk az augusztusi záport a Perseidák okozzák, a novemberit pedig a Leonidák. Ha képzeletben visszafelé meghosszabbítjuk a meteorfénycsíkokat, akkor azok egy irányba mutatnak, az augusztusi raj a Perseus csillagkép felé, az ősziek pedig a Leo (Oroszlán) csillagkép irányába. A meteorrajok, hullócsillagzáporok az üstökösökből származnak. A Nap közelében járva az üstökösmag anyagának egy része elpárolog, ebből keletkezik az üstökös látványos csóvája, a parányi porszemcsék, a meteoridok. Augusztus közepén a Föld egy meteorfelhőn megy keresztül, a felhő részecskéi a Swift-Turtle üstökösből keletkeznek, a novemberi zápor anyja a Tempel-Tuttle üstökös. Az elveszett üstökös 1967. szeptember 15-én viszont nem láttak üstököst a Mariner– 4 pályája közelében. Wiegert szerint egy „sötét üstökös” volt a közelben, méghozzá a D/1895Q1 (Swift) vagy rövid nevén a D/Swift. A D betű arra utal, hogy ez az üstökös elveszett a szemünk elől vagy darabokra hullott, korábban megfigyelték, de a várt időben nem jelent meg újra. Az üstököst Swift fedezte fel 1895 augusztusában. (Ugyanez a Swift a társfelfedezője a fentebb említett Swift-Turtle üstökösnek is.) A D/Swiftet első megpillantása után fél évvel, 1896. februárban látták utoljára, akkor kifelé tartott a Naprendszer belső tartományából. A fél év alatt gyűjtött adatokból meghatározták a pályáját. Öt év múlva kellett volna visszatérnie, de nem tette; valószínűleg darabokra esett azt követően, hogy 1895-ben, Napközelben járva felhevült. Később már nem keresték, elfelejtették. Most Wiegert talált rá a régi megfigyelési adatokban. A számítások szerint az üstökös magjának maradéka kb. 20 millió kilométerre repülhetett el az űrjármű mellett, ami már veszélyes helyzetnek számít a Naprendszer méreteit tekintve. Keresik a többit is A történtek miatt a kutatók most nekilátnak megkeresni a többi elfeledett üstököst is, nehogy későbbi űrszondák vagy a hosszú útra induló űrhajósok hasonló meteoridzáporba kerüljenek. A Föld körül keringő űreszközök kockázatát már felmérték. Egy nagyobb műhold esetében ezreléknyi az esélye, hogy egy 10 mikrogrammos vagy nagyobb Leonida-meteoridba ütközik. A 10 mikrogramm elhanyagolhatóan kicsi, ám a porszemek 72 kilométer/másodperc sebességgel metszik a Föld pályáját. Ekkora sebességgel az űrszondába ütközve a becsapódás helyén elpárologtatják az anyagot, rövidzárlat keletkezhet, alapvető funkciók sérülhetnek. 1993. augusztusban az Európai Űrügynökség Olympus nevű holdja a Perseidák egyik meteorával ütközve az ellenőrző rendszerben keletkezett zárlat miatt ment tönkre. Védekezésre kevés a lehetőség. A Hubble-űrteleszkópot például elfordították, hogy kisebb felülettel nézzen szembe a meteorrajjal, az űrrepülőgép tervezett útját pedig néhány nappal elhalasztották.

Naprendszerünk újabb és újabb titkait tárják fel földi űreszközök. A Cassini űrszonda vizet talált a Szaturnusz Enceladus nevű holdján. Szintén a Cassini lelt rá milliónyi apró holdacskára a Szaturnusz gyűrűiben. A Plútó körül a Hubble-űrteleszkóp talált meg két kis holdat. Az Enceladus, amely a görög mitológiában szereplő gigászról kapta nevét, a Szaturnusz 35, névvel bíró holdja között a hatodik legnagyobb, átmérője 504 km. A hold a bolygó széles és diffúz, kék színű E-gyűrűjében mozog, valószínűleg belőle származik a gyűrű anyaga. A Cassini űrszonda tavaly februárban 1000, márciusban 500, júliusban 168 kilométer magasságban repült el az Enceladus felett. A korábbi földi megfigyelésekből és a Voyager űrszonda felvételeiből már feltárult az Enceladus jeges és változatos, kráterekkel tarkított felszíne. A Cassini kutatói remélték, hogy sikerül valamilyen aktivitást, esetleg jégvulkanizmust közvetlenül megfigyelni.