Pszichogén halál

Az orvosi szakirodalomban jól dokumentált, azonban kevéssé megfejtett jelenség a pszichogén halál, amikor valaki fiziológiai ok nélkül, azért hal meg, mert nem akar élni. A pszichogén halál jelenségét és folyamatát tudományosan először az amerikai–koreai háború idején írták le, hadifoglyok körében, majd felfedezték a vietnámi háború hadifoglyai és hajótörést, illetve egyéb súlyos traumát szenvedettek esetében, továbbá retrospektív módon gyakori jelenségként azonosították náci koncentrációs táborok foglyai körében. Az esetek hátterében közös, hogy olyan pszichológiailag traumatizáló helyzetben alakulnak ki, amelyek elszenvedői úgy érzik, nincs semmilyen más menekvésük. Az áldozat a látszólag reménytelen szituációra extrém mértékű apátiával reagál, és kivonul az életből, olyannyira, hogy az első tünetek jelentkezése után három héten belül meg is hal, írja tanulmányában John Leach, az angliai University of Portsmouth „Orvoslás extrém körülmények között” kutatócsoportjának tagja (‘Give-up-itis’ revisited: Neuropathology of extremis; Medical Hypotheses).

A pszichogén halál nem azonos az öngyilkossággal, és nincs kapcsolata a depresszióval sem. A folyamat első fázisa a szociális visszahúzódás, a tisztálkodás abbahagyása, majd az apátia. Túlélők úgy írják le ezt a fázist, hogy a dühtől, szomorúságtól vagy frusztráltságtól különböző, demoralizáló melankólia és alapvető tehetetlenség-érzés jellemzi. A következő fázis az aboulia, amikor az apátia olyan szintig fokozódik, hogy a személy minden napi tevékenységet felfüggeszt, így abbahagyja az evést és a beszédet is. A túlélők beszámolói szerint ekkor teljesen üres volt a tudatuk, az elméjükben semmilyen gondolat és semmilyen célirányos tevékenységgel kapcsolatos vágy, azaz semmilyen tartalom nem jelent meg. A következő fázisban – pszichikus akinézia – az érintettek nem válaszolnak semmilyen fizikai stimulusra, így az intenzív fájdalomra sem, és ha nem történik intervenció, bekövetkezik a halál.

A teljes írás