hirdetés
2020. július. 06., hétfő - Csaba.
hirdetés

 

Tudomány

Antidepresszánsok hatékonysága – szubjektív szempont

Az alábbi írás a JAMA 2010;303(1) számában megjelent és az eLitMed-en részletesen ismertetett Antidepressant Drug Effects and Depression Severity tanulmányhoz kapcsolódó szakértői vélemény Buda Béla tollából  – részlet.
hirdetés
Az elmúlt közel ötven évben, amióta a pályán működöm, megéltem az antidepresszánsok történetét. Ez páratlan sikertörténetként jelentkezett az utóbbi negyedszázadban a modern média teljes részvételével. Nemcsak a gyógyeredmények mutatkoztak igen nagynak, a mellékhatások csekélynek (az egyre újabb készítmények megjelenésével párhuzamosan mind csekélyebbnek és leküzdhetőnek), hanem az antidepresszánsokból valamiféle elixír lett, valamiféle „szóma”, a „Prozac-korszak” embere a szerek révén a „jobbnál is jobban” (better than well) érezheti magát. A depresszió meghatározása kitágult, egyfajta „kisgömböc” lett, amely minden kórképet lassanként magába foglalt. Emiatt azután az epidemiológiai felmérések egyre sötétebb képet festettek a depresszió gyakoriságáról és társadalmi költségeiről. A nagyfokú hatékonyság valóságos dogma lett, és a mainstream szakirodalom, de különösen a konferenciák előadói és a továbbképzések ezt igen agresszív marketing formájában adták elő. A gyakorló pszichiáterek kénytelen voltak e szereket használni, motiválták is őket erre, és csak bizalmas körben mondták kételyeiket, sikertelenségeiket e szerekkel. Mindenkinek feltűnhetett az óriási gazdasági érdekeltség, és a szer mögött álló szakmai vezetők involváltsága. Senki sem merte mondani, hogy a „király meztelen”. A nyilvánvalóan eltúlzott hatékonysággal szemben megjelentek kritikai közlemények, de ezek kiszorultak a főáramból, és aki kételyt vetett fel, az a szakma perifériájára került, mint tudatlan, felkészületlen, rosszabb esetben mint antipszichiáter vagy szcientológus. Minden tudományos kritikában az áll a fókuszban, hogy az antidepresszánsok nem fejtenek ki nagyobb terápiás effektust, mint az aktív placebók (megfelelő kontrollcsoportokban alkalmazva).
 
Nos, ehhez lenne két megjegyzésem.
 
1. A pszichiátria érthetően azonosult a pszichofarmakológiai fejleményeivel, hiszen ez adta tudományos státusát és szilárd helyét a medicinában, az agy betegségeit kórismézve és gyógyítva. De a céges érdekeknek alárendelődve saját tudományos fejlődését is gátolta, elhanyagolta a kommunikációt a társadalommal, és meggyengítette saját szakmai szervezeteit is. Mindez a magyar viszonyokon különösen világosan mutatható ki. Most már mind kevesebben látják a szakemberek közül a király új ruháját, viszont mind többen éreznek csalódottságot a tudományhoz nem illő ideológiai jellegű indoktrinációk és manipulációk miatt, amelyek a szakmai gyakorlatot voltak hivatottak meghatározni. A JAMA cikk is sürgeti, hogy véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy egyedül a biológiai pszichiátria tudományos, ennek nézetei megkérdőjelezhetetlenek. Szabad szakmai viták kellenek, és felül kell vizsgálni azokat a privilégiumokat, amelyek eddig az „igaz hit” képviselőit megillették.
 
2. A király nem teljesen meztelen. Az antidepresszánsokat, mint a többi pszichofarmakont is, jól lehet használni a gyakorlatban. Megkockáztatom, ma nélkülözhetetlenek. A placebohatást (és különösen az aktív placebók hatását) nem szabad lebecsülni. A biológiai „rémuralom” egyik fő ártalma, hogy most a biológiai pszichiáterek mintegy szégyenkeznek, ha az antidepresszánsok „csak” ennyire hatékonyak.
 
Holott az ember nem csak agyból áll, és durva leegyszerűsítés, ha modern képalkotó eljárásokkal találunk aktív agyi képleteket, pályákat, amelyek egy-egy kórképpel vagy gyógyszerhatással összefüggnek, hiszen ma már tudhatnánk, hogy versírás, ima, matematikai feladatmegoldás vagy művészeti élmény is olyan képleteken és pályákon át halad és képezhető le. A szűk biologizálás a biológiát magát is megcsúfolja, hiszen pre-, peri- és posztnatális külső befolyások, a korai gyermekkor érzékenységei szakaszai és szükségletdeprivációi, a stresszek és traumák sokasága, a hibás vagy elégtelen szocializációs folyamatok is hatnak az agyra, akár megbetegítően, és nem valami immateriális „lelken” át, hanem az agyi struktúrákon és működéseken át. Ezekről ma már sokat tudunk, de pl. a pszichofarmakológiai kutatásokba, a pszichiátriába vagy az „agy évtizedébe” ezek nem váltak integrálttá.
 
 
Buda Béla, eLitMed
hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink