hirdetés
2019. szeptember. 17., kedd - Zsófia.
hirdetés

Nem tudunk mit kezdeni a halállal

Zana Ágnes antropológus könyve segítséget nyújthat a tabuk leszámolásában, és közelebb hozhatja a hospice szellemiségét, véli a 24.hu.

Vannak szavak és módszerek arra, hogyan kommunikáljunk terminális állapotú – nem gyógyítható – beteggel. A halálról szóló kommunikáció és a hospice fontosságát ismerte fel a Kossuth Kiadó, amikor felkérte Zana Ágnes antropológust, családterápiás szakembert, írjon a témában könyvet.

A Mit mondjak, hogyan mondjam? előtt is születtek művek a halálról, Polcz Alaine egyszerűen és közérthetően írt nagyon nehéz dolgokról. Azóta eltelt pár évtized, és bár születtek szakmai könyvek a témában, a laikusok egyedül maradtak szerettük elkísérésében. Zana Ágnes elsősorban nekik írta könyvét, mert szerinte leginkább a családoknak van szükségük erre, ők állnak a teljes tehetetlenségben egy ilyen nehéz helyzetben.

„Volt, aki azt mondta, mennyire sajnálja, hogy nem évekkel korábban jelent meg a könyv, amikor éppen kísérte valamelyik rokonát. Olvasva a könyvet rájött, hogy akkor máshogy csinálta volna” – mondja a szerző, aki szeretné, ha végre leszámolnánk a halál tabujával.

Azért, mert valaki gyógyíthatatlan, vagy nem kap aktív kezelést, attól még él. Egy élő emberről van szó, akinek vannak aktuális problémái. Nagyon szeretném, ha lehetne erről beszélni, és ne csak iszonyattal lehessen kimondani, hogy halál.

A kórházi rítusok (vagy nevezzük inkább protokolloknak) nem nyújtanak sok kapaszkodót. A modern orvoslás aktív ellátásra rendezkedett be, arra, hogy gyógyítson, jó kezelést adjon és hazaküldje a pácienst, nem pedig arra, hogy elkísérje a haldoklót az utolsó útján.

„Több, mint 30 ezer ember hal meg évente Magyarországon daganatos betegségben. Mindössze 8 ezren jutnak el hospice-ba, a többiek kórházban halnak meg. Ennek a rengeteg embernek nem kellene biztosítani azt, hogy emberi körülmények között haljon meg? Irreális, hogy nem vagyunk hajlandók alkalmazkodni ahhoz, amit az emberi természet megkíván” – fakadt ki Zana Ágnes. Márpedig a magyar egészségügyben egy haldokló betegre inkább teherként, mint kezelendő emberre tekintenek. Vagy az onkológiai osztályon fekszik az utolsó pillanatig, esetleg szakellátásba adják, de sokszor visszakerül az intenzív osztályra. Nem tudnak vele mit kezdeni, ide-oda mozgatják.

Zana Ágnes azt mondja, egyre több orvos ismeri fel az önrendelkezés fontosságát, és nekik sem mindegy már, hogyan beszélnek a betegükkel. A megfelelő orvosi tájékoztatásra törvény van, a gyakorlat azonban mást mutat. Az 1997-es egészségügyi törtvényben szerepel a tájékoztatáson alapuló beleegyezés, ami azt jelenti, hogy az orvosnak tájékoztatnia kell a beteget a diagnózisról. A ’97-es szabályozás előtt viszont csak annyit kellett mondania, amennyi a beteg jó együttműködéséhez kellett, és nem volt köteles tájékoztatni, mi a betegsége, mit kap rá és milyen kezelések várnak rá. Orvosgenerációk nőttek fel úgy, hogy ez a helyes, ezt kell csinálni. Aztán jött a ’97-es törvény, ami azt mondta ki, hogy nem így kell. Viszont Zana Ágnes szerint sem lehet egy törvénnyel egyik napról a másikra felülírni az addigi protokollt, az idősebb orvosgeneráció tagjai közül sokan még ma sem tudnak mit kezdeni az új gyakorlattal. A fiatalabbak viszont elfogadóbbak, nyitottabbak az új modell iránt, és természetes számukra az önrendelkezés.

A teljes cikk

(forrás: 24.hu)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés