hirdetés
hirdetés
2022. november. 30., szerda - András.
hirdetés

A terápiát befolyásoló tényezők 2. rész

Az orvos–beteg kapcsolat a gyermekgyógyászatban speciális, hiszen itt a dialógus helyett egy kommunikációs háromszög működik: a szülő jelen van beteg gyermekével, sőt a kezdetekben – amíg betegünk túl fiatal, nem beszél – kérdezni is csak a szülőt tudjuk. 

Magyarországon a gyermekek között 15 éves korig előforduló leggyakoribb krónikus szomatikus megbetegedések az összes betegség 8–12 százalékát teszik ki. Ide tartozik például az asthma bronchiale (2-3 százalék), a gyermekkori epilepszia (1 százalék), a diabetes mellitus (ahol a 15 év alatti diabéteszesek száma 2000–2400, évente körülbelül 150 új beteggel számolhatunk), és a daganatos megbetegedések (szintén évente 150–200 új beteggel). 

Különösen nagy jelentősége van a megfelelő emberi kapcsolatoknak, amikor a gyermek súlyos betegségének diagnosztizálása sokkolja a családot, ráadásul a diagnózis felállításakor a betegség kimenetelére általában nem tudunk pontos választ adni. Fontos, hogy ilyenkor mindig szánjunk időt arra, hogy a beteggel és a kétségbeesett szülőkkel megértessük magát a betegséget és a kezelés lényegét.

A szülő kommunikációja modell, „díszlet” a gyermek viselkedéséhez.

A legfontosabb tisztázandó kérdések a következők:

  • A betegség akut vagy krónikus, annak megelőzése, áttétele, előrehaladása, kiújulása.
  • A betegség várható hatásai a beteg normális napi életére.
  • A betegség komplikációinak felismerése és figyelése.

Habár a daganatos betegek kezelésében az előrehaladás igen nagyfokú – amit a mortalitás csökkenése is mutat –, a kezelés a gyermekek számára fájdalmas és sokszor ijesztőbb, mint maga a diagnózis. A szülők viselkedése a fájdalmas gyógyszeres terápia előtt és alattnagymértékben befolyásolja a gyermek viselkedését is. A szülői kommunikáció egyfajta modell, „díszlet” a gyermek viselkedéséhez. A felnőttek többsége nem szívesen vesz be gyógyszert, és ezt az attitűdöt sugározza gyermeke felé is.

Szülői viselkedés-típusok

Egy amerikai tanulmány a gyermek megbetegedésekor négyféle szülői magatartásformát különböztet meg.

A támogató

A szülő empatikusan viselkedik, nyugodtan reagál. Elismeri, érvénybe helyezi a gyermek tapasztalatait az egészségügyi procedúrával kapcsolatban. Verbálisan („itt vagyok veled, nyugodj meg”) és nonverbálisan (kézfogás) is azt üzeni, hogy érzelmileg jelen van gyermeke mellett az adott szituációban, elismeri gyermeke negatív élményeit, és aktívan felajánlja a szülői támaszt. Szerepe védelmező és/vagy megnyugtató.

A normalizáló

A szülő azt az illúziót kelti (jelen esetben a kórházi kezelésre vonatkozóan), hogy az teljesen normális és természetes, ezzel palástolja a valóságot. A kórházi kezelés csak egy újfajta mindennapos feladat, amely éppúgy megoldható rutinszerűen, mint bármely másik. A szülő lefoglalja a gyermeket más jellegű tevékenységekkel, aktívan közreműködik a gyermek által kezdeményezett tevékenységekben, ezáltal eltereli a figyelmét. Itt a szülő szerepe: vezető vagy kalauz a hétköznapi életbe. A szülői minta azt sugallja, „nekünk nem szabad ezzel a szituációval foglalkoznunk”.

A  távolságtartó

Ez a szülő kivonja magát a kellemetlen szituációból mind érzelmileg (inkább nem akar tudni a gyermeke élményeiről), mind fizikailag (kimegy a szobából, amikor a legnagyobb szükség lenne rá), és egyébként sem képes a gyermekhez közel férkőzni. A gondviselő szerepe csak felületes, alig mutat együttműködést a gyermekével, passzívan kooperál. Ugyanakkor aktívan kooperál az egészségügyi személyzettel, más hozzátartozókkal, azokat még bátoríthatja is. Ez a fajta viselkedés azt üzeni a gyermeknek, hogy egyedül kell megküzdenie a helyzettel. Itt a szülő inkább tűnik „kívülálló hozzátartozónak”, mint legközelebbi rokonnak, és azt sugallja: te vagy benne a szituációban, ez a te feladatod.

Az érvénytelenítő

Ebben az esetben a szülő kétségbe vonja gyermeke élményeinek érvényét. Mindenre idegesen reagál, frusztrált, esetleg kigúnyolja gyermeke reakcióit. Ez a viselkedés minimálisra csökkenti a gyermek tűrőképességét a fájdalommal és a félelemmel szemben. Itt a szülő szerepe: bíró vagy harcos támadó, viselkedése azt sugallja, hogy a gyermek hazudik, nem érezheti, amit érez.

A kommunikációs minták hatásai

A felmérés alapján a legáltalánosabban alkalmazott szülői minta a támogató volt, ezt követte a normalizáló, a távolságtartó és az érvénytelenítő. Az egyes kommunikációs minták változtak a kezelés fázisai szerint is.

A „támogató” szülők gyermekei kevesebb fájdalomról számoltak be, mint az „érvénytelenítő” szülőké, de nem különböztek eredményeikben azoktól, akiknek szülei „távolságtartóan” vagy „normalizálóan viselkedtek”. A legrosszabb eredmények az „érvénytelenítő” csoportban születtek. A szülő szerepe tehát meghatározó a háromszögben, emiatt a gyermekorvosnak meg kell figyelnie a szülői viselkedést, és meg kell próbálni a „támogató” viselkedést szorgalmazni. Az „érvénytelenítő” magatartásra utaló jelek esetén célszerű elbeszélgetni külön a szülővel, és a sikeres terápia érdekében meggyőzni őt az együttműködésről.

A cikk első része a kommunikációs háromszög minőségi változásairól és a gyermekek kognitív fejlődésének állomásairól szól.

Dr. Csóka Ildikó
a szerző cikkei

Dr. Kovács Nóra
a szerző cikkei

(forrás: Gyermekgyógyászati Továbbképző Szemle)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés