Válságjelek és beavatkozási lehetőségek

Az ellátórendszer Covid nélkül is rendkívül rossz állapotban van Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának dékán-helyettese szerint, aki a válságjelek felsorolásával kezdte előadását. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés konfliktusokkal jár úgy az orvostársadalom egyes szereplői, mint a betegek oldalán. A sürgősségi ellátók leterheltsége, a hosszabbodó várólisták mellett a nyári, kora őszi élénkülés után a szolgáltatóknak ismét a koronavírus-fertőzöttek ellátására kell koncentrálniuk, miközben egyes helyeken akár két orvos kiesése miatt – akiket már a paraszolvenciát tiltó jogszabály módosítása nyomán függesztettek fel – megszűnik a szakrendelés. Az intézmények számára a jogviszonytörvény nyomán kialakult helyzetben nehézséget jelent az ügyeleti ellátások megszervezése, amit a kormány újabb források bevonásával igyekszik orvosolni.

Miközben a kórházak 2012-es visszaállomosításától a rendszer egyenszilárdságának erősödését remélték a döntéshozók, ebben előrelépés nem történt, ahogyan az adósságspirált sem sikerült megállítani, ellenben most már nemcsak a kisebb városi, hanem a nagy budapesti intézményeknél is előfordul, hogy a doligi kiadásokra mindössze bevételeik 10-15 százalékát tudják költeni, mert a többit elviszi a bérköltség. Bár a bérek emelkedtek, a humánerőforrás-krízis nem enyhült az ágazatban, a 2019-es, mintegy 25 százalékos ápolóhiány mára valószínűleg rosszabbodott – foglalta össze elemzésében az egészségügyi közgazdász.

Több pénzzel sem sikerült megfiatalítani a háziorvosi korfát

Hasonlóan nehézségekkel küszködik az alapellátás, ahol öt év alatt megduplázódott a betöltetlen praxisok száma, ma már 650 körzetben látja el helyettesítő orvos a betegeket. Többen lépnek ki a rendszerből, mint ahányan érkeznek, történik mindez annak ellenére, hogy a kormány évek óta bőségesen áldoz a praxisok működőképességének megőrzésére. A jelentős, a fizetések emelésére fordítható finanszírozási többlet egyelőre úgy tűnik, az idősebb háziorvos-generációt bírja maradásra, és nem a fiatalokat ösztönzi a belépésre: minden második háziorvos 60 év feletti, 15 százalékuk pedig már hetven éves is elmúlt. Pozitívum viszont a praxisközösségek megjelenése, és az, hogy a háziorvosok 30 százaléka vállalta a szoros praxisközösségi együttműködést, ami szervezeti változásokat is eredményez a rendszerben.

Sokgazdás irányítás

Fájó pont, hogy továbbra sincs önálló egészségügyi tárca, így a kormányüléseken az ágazat vezetője nem vehet részt – folytatta az irányítási rendszer hibáinak összefoglalójával az elemző. – Ahogyan a kormánynak nincs egészségügyi programja, úgy az egészségpolitikai vezetők sem készítettek ilyet, mert az ágazatért felelős államtitkár álláspontja szerint az Egészséges Magyarországért stratégia kiváltja ezt. Az erőforrásokért felelős miniszter által sokszor citált, az országos intézetek vezetői által kézben tartott 5+1 nemzeti egészségprogramot továbbra is „páncélba zárva” őrzik, ami nem szolgálja a megvalósítást. Egy darabig úgy tűnt, hogy forrásokat is allokálnak ezek megvalósítására, ám ezek a pénzek ma nincsenek jelen a rendszerben.

Míg 2014-18 között sokan gazdátlanak érezték az egészségügyet, mára többen is felsorakoznak ebben a pozícióban. Kollár Lajos miniszteri főtanácsadó vezényletével több bizottság is felállt, azonban ezekbe az egészségügyért felelős államtitkárság munkatársait nem hívták meg. Az egyetemi klinikákon keresztül érintett az ágazat vezetésben az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM), és jelentős helyet foglal el a belügyminiszter, akinek döntő szerepe volt az orvosi bérek emelését és a paraszolvencia kivezetését megalapozó új jogviszonytörvény kialakításában – foglalta össze Sinkó Eszter, emlékeztetve arra is, hogy a szisztematikus építkezés jegyében Pintér Sándor rendelte meg a Boston Consulting tanulmányát az egészségügy átalakításról, amelyet aztán tíz évre titkosítottak.

A megalapításkor úgy tűnt, az Emberi Erőforrások Minisztériumának égisze alá kerül az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ), ám praktikusan a Belügyminisztérium irányítja a szervezetet, ennek köszönhetően gyorsan születnek meg bizonyos döntések – állapította meg az elemző, kiemelve az OKFŐ által irányított intézményi átszervezést, amely újabb koncentrációt jelent, és amelynek során az irányítást 31 kiemelt ellátó alá rendelik, megújítva a betegút-szabályozást, és (részleges) gazdasági integráció is megvalósul.

A béremelés színe és fonákja

Az orvos és szakdolgozói bérek emelésére 300 milliárd forintot különítettek el az idei, ágazati költségvetésben, ám szükség lesz még 60-70 milliárdra az ügyeleti díjak kifizetésére. Míg idén 360, addig jövőre 460 milliárd forinttal több forrást biztosítanak az egészségügynek csak a béremelések nyomán – összegezte a számokat Sinkó Eszter.

Az orvosbérek emelésének ára – az új, „katonás” jogviszony bevezetése mellett – a paraszolvencia büntethetőségének bevezetése, ami ugyanakkor kihúzza a reformok alól a talajt, mert nincs mivel többletmunkára ösztönözni az orvosokat – mondta a közgazdász, pozitívumként említve, hogy a hálapénz eltűnésével a rezidensek immár „hozzáférnek a betegekhez”, és kikényszeríthető protokollok újragondolása is.

Az egységes orvosbér nem alkalmas motivációra – hangsúlyozta a közgazdász, aki szerint tarthatatlan az a helyzet, hogy ösztönzés híján az orvosok nem operálnak és hárítják a betegeket, akik így nem férnek hozzá a szolgáltatásokhoz. Az átlagfinanszírozás csak ront ezen a helyzeten, ráadásul a történelmi mértékű fizetésemelés komoly ellenérzéseket szült a szakdolgozók körében is, akik aránytalannak érzik azt saját bértáblájuk nyújtotta előmeneteli rendszeréhez képest, ami feszültségeket okoz a betegágy mellett.

Sinkó Eszter szerint beépített ellátási garanciákra van szükség, meghatározva, hogy mi az a leghosszabb idő, ami alatt a betegnek ellátást kell kapnia, és ne kényszerüljön arra, hogy a magánszférában, saját zsebből fizessen a gyógyulásért. Ha intézményesülne idehaza is a stratégiai szolgáltatásvásárlás, jobban működne ellátórendszer – állapította meg az elemző.

Magánellátás: nincs egységes európai modell

Pénzért időt és kényelmet, ne pedig életet kelljen vásárolnunk – fogalmazott előadásában Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara elnöke a magán- és közegészségügy szétválasztását és együttműködését elemző előadásában, amelyben beszámolt a hivatásrend legutóbbi felméréséről, amelynek során európai társkamaráikat arról kérdezték, hogyan működik náluk a magánszektor.

A köz- és a magánellátás merev szétválasztása a tagállamok egyikében sem jellemző, és valamennyi országban van lehetőség arra, hogy az orvos mindkét szférában dolgozzon, ám ezt az országok fele előzetes engedélyeztetéshez köti. Kiderült az is, hogy nincs európai modell, az egyes államokban a történelmi fejlődés határozta meg a most fennálló struktúrát, amelyben még a volt szocialista országok között is tapasztalhatóak különbségek. Az országok felében a magánszektorban tevékenykedő orvos beutalót tud adni betegének a közellátásba. Általánosan jellemző viszont az egységes irányítás és felügyelt a két szféra fölött.

Magyarországon a magánszféra részesedése az összes egészségügyi költésekből mintegy 900 millió forint volt tavaly – a ráfordítások 22 százalékát zsebből fizeti a lakosság, mindössze 5 százaléknyi egészségbiztosítási vagy egészségpénztári befizetés mellett. A betegek nagyjából ugyanazokat a szolgáltatásokat veszik igénybe, amelyeket az állami intézményekben is megkaphatnának, de a szűkös hozzáférés miatt inkább vállalják a költségeket. A szakellátásra fordított közkiadások mértéke egyébként majdhogynem megegyezik a magánszolgáltatóknál elköltött összeggel: tavaly ez 932 milliió forint volt.

A magánellátás szerepének erősödése elkerülhetetlen, ám megvan annak veszélye, hogy szabályozás nélkül az egészségügy kettészakad – fogalmazott a MOK elnöke, aki szerint a szűkölő állami kapacitások nyomán a magánszolgáltatók irányába áramló betegforgalom nem működő modellt eredményez. A már zajló, kedvezőtlen folyamatot az egészségügyi szolgálati jogviszonytörvény hatálybalépése tovább erősítette. A most rendelkezésre álló humánerőforrással két szektor nem lehet ellátni, és a hazai gazdag elit sem kellően tömeges ahhoz, hogy egy második ellátórendszert országos lefedettséggel fenntartson – magyarázta Kincses Gyula, aki szerint beavatkozás nélkül az eredmény csak az lehet, hogy sem a gazdagok, sem a szegények nem jutnak megfelelő ellátáshoz.

A magánellátást az egészségügyi ellátórendszer részének kell tekinteni, az állami szektorra vonatkozó szabályozással, felügyelettel és adatszolgáltatási kötelezettséggel. A két szféra szembeállítása helyett betegszempontok által vezérelt együttműködésre van szükség, a növekvő magánkiadásokat kiegészítő biztosítással fedezve, ehhez – legalább a kritikus területeken – meghatározva az ellátási alapcsomagot, közelítve egymáshoz a két szféra díjait – zárta a MOK elnöke, egyúttal széleskörű társadalmi vitát is sürgetve a témát illetően.