Nem változik semmi?
Már a 80-as években is azokkal a problémákkal küzdött a magyar egészségügy, mint amikkel ma is. Orosz Éva közgazdász írását az Abcúg szemlézi.
A rendszerváltás után elindult reformokat azonban nem bontakoztatta ki az azóta regnáló egyik kormányzat sem, a 2010 óta hivatalba lépett kormányok pedig egyenesen visszafordították a kilencvenes években fontosnak tartott reformok egy jó részét.
Mindezt az egészségpolitikát és egészség-gazdaságtant kutató Orosz Éva fejti ki legújabb tanulmányában az Esély szociálpolitikai folyóiratban, az Abcúg ennek főbb állításait mutatja be.
1. A hazai egészségügy több jelenlegi problémájának gyökerei 4-5 évtizeddel korábbra nyúlnak vissza.
Az egészségügy és az oktatás még akkor is háttérbe szorult, amikor az új gazdasági mechanizmus keretében fejlesztették a jóléti rendszert. Akkor ugyanis a közvetlenül érzékelhető pénzbeli ellátásokra, az életszínvonal emelésére és a lakáshelyzet javítására koncentráltak.
Orosz Éva szerint ebben az időszakban alakult ki az a kormányzati magatartás, ami rövid távú politikai nyereségszerzésből inkább az emberek saját zsebében érezhető pénzbeli juttatásokat helyezte előnybe az egészségügybe és az oktatásba való – inkább hosszabb távon megtérülő – befektetés helyett.
“Ez a hozzááállás a politikai elit szemléletében napjainkig töretlenül fennmaradt.”
Az egészségügy tehát a hozzáférés kibővítésétől kezdve erőforrás-hiányos állapotban működött, az egészségügyi adminisztrációtól pedig azt várták el a kormányzatok, hogy az ebből adódó feszültségeket a források bővítése nélkül mérsékelje.
2. A hálapénz megjelenése is a hiány tünete, de a rendszerváltáskor sem kezdtek semmit vele
A 80-as évek egészségügyi szakértői a hálapénz megjelenését is az egészségbiztosítás kiterjesztésének idejére, és az ezt követő erőforrás-hiányos állapotra vezetik vissza. A hiányra szerintük a betegek a “borravalóval” reagáltak, ami aztán “hálapénzként” épült be az egészségügyi rendszerbe. A hálapénz, azon túl, hogy lényegében ez tartotta életben a forráshiányos egészségügyet, leginkább negatív hatásokat produkált.
A szolgáltatások betegek közti igazságtalan elosztása és az orvosi jövedelmek közti aránytalanságok mellett a hálapénz létrehozott egy káros kettősséget a magyar egészségügyben: “a hivatalos egészségügy mellett létezett egy eltorzított, szabályozatlan és nehezen befolyásolható piaci viszony.”
A rendszerváltáskor több okból nem nyúltak hozzá a hálapénz intézményéhez. Egyfelől, voltak, akik azt várták, hogy az egészségügy újfajta finanszírozása – áttérés az éves költségvetési finanszírozásról a “teljesítményfinanszírozásra” – majd magától visszaszorítja a hálapénzt. Hiszen a teljesítményalapú finanszírozás versenyt generál az intézmények között.
Mások viszont ahhoz az alkuhoz nem mertek hozzányúlni, amit a hálapénz jelentett a hatalom és az orvostársadalom között. Tartottak ennek politikai következményeitől.
Ennek az alkunak a megbomlása fedezhető fel abban, hogy az utóbbi években erősödött a hálapénzzel szembeni elégedetlenség mind beteg, mind orvos oldalon.
3. 1989 után maradtak a rövid távú politikai szempontok, nem javult, sőt romlott az egészségügy pénzügyi pozíciója
Az egészségügy kormányzatokon átívelő alulfinanszírozottsága Orosz Éva szerint leginkább annak köszönhető, hogy a rendszerváltás után is fennmaradt az egészségügy alárendelt szerepe a kormányzatok szemében. Az egészségügyi adminisztrációtól pedig most sem várnak mást a kormányfők, mint a “nyugalom fenntartását”, a feszültségek csökkentését, a tűzoltást a rendszeren belül.
Miközben a nemzetközi politikai színtéren a kétezres évek arról szóltak, hogy a döntéshozók felismerték az oktatás és az egészségügy szerepét a hosszú távú gazdasági fejlődésben, és az ezekre fordított kiadásokat a humán tőkébe való befektetésként kezelték, addig itthon a szektort érintő reformötletek nem kérdőjelezték meg az egészségügy nemzetgazdaságon belüli alárendelt pozícióját.
A finanszírozás teljesítményalapúvá alakítása – brit mintára – tényleg növelte volna a versenyt. Az azt bevezető kormányzat azonban a politikai biztonság miatt igyekezett minél kisebb konfliktusokkal megúszni a változásokat. Ezért a támogatásokat kiegyensúlyozó elemeket épített be a finanszírozási rendszerbe, így viszont akadályozta, hogy a rendszerbe épített ösztönzők működésbe lépjenek.
Mindezek mellett az ellenőrzési rendszerek hiányosságai miatt sok intézmény tudta kijátszani a rendszert, például az ellátás kódolásával manipulálva.
2010 után már csak hab volt a tortán, hogy a központi kormányzat visszavette egyeduralkodó szerepét a közszférában. A 80-as évekhez képest pedig bejött egy új szereplő a képletbe: a magánszektor megjelenése az egészségügyben.
“A magánszektor kínálatának és igénybevételének a bővülése (elsősorban a járóbeteg-ellátásban, képalkotó diagnosztikában, egynapos sebészetben) a 90-es évek eleje óta tartó folyamat, ami látványosan gyorsult fel az elmúlt évtizedben. Ennek rendszerszintű következményei rendkívül ellentmondásosak” – magyarázza a szerző.
Rendszerszintű megoldást viszont – állítja – a magánszektor térnyerése sem jelenthet, mert a súlyos és drága betegségek esetében még a középosztály magasabb jövedelmű rétegei sem tudnák megfizetni az ellátás költségeit. A magánszolgáltatók ezért nem is kínálják ezeket az ellátásokat.
