hirdetés
2019. december. 08., vasárnap - Mária.
hirdetés

Amerikától Kaposvárig

„Nekem szerencsém volt: támogató közeget találtam”

Magyarországon elsőként végzett laparoszkóppal hasnyálmirigy fej reszekciót dr. Káposztás Zsolt, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktatókórház Általános-, Mellkas és Érsebészeti Osztályának egységvezető főorvosa, aki sok, külföldön szerencsét próbáló kollégájától eltérően nem „menekült” a magyar egészségügyből, hanem a kihívást, a szakmai kiteljesedés lehetőségét kereste a nagyvilágban. Végül  gyermekei hiánya hozta vissza, a kint szerzett tapasztalatait most a hazai daganatos betegek ellátásában kamatoztatja.

hirdetés

– Hol tanulta a technikát?

– Amerikában sok élődonoros nephrectomiát végezhettem laparoszkóppal, ott szereztem első tapasztalataimat, de Angliában is sokat laparoszkópizáltunk. A hazai onkosebészetben hét évvel ezelőtt kezdtünk májat operálni ezzel a technikával Pécsen. A hasnyálmirigy farki részét már itthon is több kolléga operálja kulcslyuksebészettel, de a világszerte is ritka eljárásnak számító lapaorszkópos pancreas fej reszekciót – tudtommal – mi végeztük elsőként Magyarországon. 

 

– Mi az előnye és a hátránya?

– A finom technika, a kisebb műtéti behatolási kapu, így kisebb megterhelés, gyorsabban gyógyul a beteg, csökken az ápolási napok száma; a mi páciensünk is hazatért már. Orvosszakmai szempontból viszont nagy odafigyelést és gyakorlatot kíván a beavatkozás, hiszen a teljes feltárással végzet hasnyálmirigy fej eltávolító műtét is öt órás, laparoszkóppal ugyanez közel kétszer ennyi ideig tart.

 

– Miért pont a sebészetet választotta?

– Soha nem akartam más lenni, mint sebész. Édesapám karakteres, karakán ember volt, Pásztón vezette a sebészeti osztályt. A példaképem volt, olyan szerettem volna lenni, mint ő, aki egyébként igyekezett lebeszélni erről a hivatásról. A kecskeméti piarista gimnázium után a pécsi orvosegyetemre jelentkeztem, amelyet köztársasági ösztöndíjjal végeztem el, és a professzorom, dr. Horváth Örs Péter, ott is marasztalt a klinikán, amely akkor az ország vezető sebészete volt, egy helyen fogta össze a szakma összes profilját a transzplantációtól a hasi-, és onkológiai sebészeten át a mellkas-, ér- és plasztikai sebészetig. Ebben a kiváló szakmai műhelyben szereztem szakvizsgát 2006-ban.

 

– Ha ilyen idilli volt ott a helyzet, miért vágott neki mégis a nagyvilágnak?

– Professzorom mindig biztatatta és támogatta a fiatalokat, hogy próbáljunk szerencsét külföldön, hozzuk haza az innovációkat. Nekem egy transzplantációs ösztöndíjat kínáltak Amerikában, mentorom és barátom dr. Kalmár Nagy Károly jóvoltából. Nagyon fiatalon találtam magamat mélyvízben a texasi egyetemen, ahol keményen kellett dolgoznom „fellow”-ként, előfordult, hogy három napig folyamatosan a kórházban voltam. Részt vehettem a tudományos munkákban is, publikációk írásában, és megszereztem a USMLE-vizsgákat is, ami a magyar orvosi diploma honosítását, akkreditációját jelenti. Elégedettek voltak a munkámmal, marasztaltak is, amikor lejárt az ösztöndíjam, de végül családi okok miatt hazajöttem Pécsre.

 

– Miért?

– Több, külföldön dolgozó kollégám esetében is tapasztaltam, hogy a feleségek nehezebben viselik, hogy távol vannak a szeretteiktől, ezért aztán hazatelepülnek. Nálunk is így alakult a dolog. Mindamellett szeretik és becsben tartják kint az orvosainkat, mert szakmailag felkészültek, szorgalmasak és sokat dolgoznak. Sok-sok jó magyar szakember van vezető pozícióban egészségügyi intézményekben, akár Amerikában is.

 

– Később visszament…

– Egy évig dolgoztam a klinikán, ezalatt PhD-fokozatot szereztem, majd megpályáztam egy konzultánsi pozíciót az Egyseült Királyságban, Cardiffban, ahol transzplantációs és általános sebészként dolgoztam konzultánsként (vezető orvos), ami önállóságot és kreativitást követelt. Az ottani rendszer sokkal kötetlenebb, demokratikusabb, nem hasonlít a hazai betegellátásban jellemző feudális berendezkedéshez. Két év után – ismét családi okokból – hazatértünk, olyan helyet kerestem, ahol ki tudok teljesedni a munkámban. Az Országos Onkológiai Intézetbe (OOI) volt meghívásom, ahol Kásler professzor arra kért, hogy a csapatommal alakítsuk ki a viscerális sebészetet.

 

– És a transzplantáció?

– A szervátültetés mellett mindig is megvolt az érdeklődésem a hasi, azon belül is a sebészetben legnagyobb kihívást jelentő, speciális technikákat igénylő máj és hasnyálmirigy műtétek iránt. Mivel mindkét terület nagy felkészültséget kíván, amire képtelenség egyszerre fókuszálni, választanom kellett, és végül a daganatsebészet mellett döntöttem.

 

– Hogyan szokta meg ismét az itthoni, hierarchikus rendszert?

– Nehezen illeszkedik be az, aki külföldről tér haza, és azok a kollégák is nehezen tudnak bennünket pozícionálni, akik azokat az éveket itthon küzdötték végig. Ez a helyzet mindkét féltől kompromisszumokat kíván. De külföldön is vannak nehézségek, könnyen izolálódik az ember, nekem is nagyon hiányoztak a barátok, a magyar kultúra, a magyar ételek és a csak a magyarok számára érthető tréfák, viccek, az itthoni hangulat.

 

– Miben volt újszerű az részleg, amelyet az onkológián létrehoztak?

– Nem csupán új részleget, hanem új modellt is meghonosítottunk barátommal Prof. dr. Pap Ákossal, aki szintén több alkalommal dolgozott külföldön. A modell lényege, hogy az invazív gasztroenterológus kollégákkal szoros együttműködésben dolgoztunk, közösen viziteltünk a hét több napján. Ennek azért van különösen nagy jelentősége, mert Magyarországon – egy-két intézménytől eltekintve, és ide sorolom jelenlegi munkahelyemet is – nincsenek olyan komprehenzív centrumok, ahol a daganatos beteg egy helyen találja meg azokat a szakembereket, diagnosztikai és terápiás eljárásokat, amelyek a gyógyuláshoz vezető gyors diagnózishoz és kezeléshez szükségesek.

 

– Ezért aztán jóval később jut ellátáshoz a páciens, mint kellene?

– Zegzugosak a hazai onkológiában a betegutak, centrumok hiányában a beteg bolyong, keresgéli a megoldásokat – és közben telik az idő. De nem igazán működik a prevenciós rendszer sem, kevés a szűrési lehetőség, és a betegek sem figyelnek magukra. Egy magyar 60 éves embernek rosszabb az egészségi állapota, mint egy britnek, aki 80 felé jár. Naponta tapasztalom, hogy főleg a vidéki betegek ma is stigmaként élnek meg onkológiai kórképekre utaló tüneteket, és emiatt nagyon későn fordulnak orvoshoz, amikor már korlátozottak a lehetőségeink.

 

– Nem javított a helyzeten a 14 napos szabály bevezetése?

– Csak most kezdenek gyűlni az adatok, így nehéz megmondani, mennyire volt hasznos a rendelkezés. De hiába diagnosztizáljuk a beteget, ha egyrészt ez későn történik, másrészt nincs, aki ezt követően irányítsa, végigvezesse a rendszeren a pácienst. Kaposváron az a szabály, hogy 30 napon belül legyen meg a diagnózis, és 14 napon belül kezdjük meg a kezelést. Mindehhez adott a mindenre kiterjedő diagnosztikai háttér, és a jól képzett szakemberekből álló onkoteamek, amelyekben részt vesz az onkológus, a sebész, a patológus, a gasztroenterológus, és a radiológus. Ennek a szakmai csoportnak kell döntenie arról, hogy az adott beteg számára melyik a legmegfelelőbb kezelés.

 

– Ugyanazokat a készítményeket kapják meg a magyar betegek, mint Nyugat-Európában, mégis sokkal rosszabbak a daganatos megbetegedésre visszavezethető halálozási mutatóink.

– Nagy a jelentősége az erős, és jó döntéseket hozó onkoteameknek, és közrejátszhat, hogy sokkal több az előrehaladott stádiumban felfedezett daganatos eset. Nemcsak a külföldi páciensekhez viszonyítva, hanem az országon belül is tapasztalok ebben eltérést. Budapesten kicsit előbb sikerül diagnosztizálni a tumoros betegségeket, mint vidéken. Magyarországon a műtétek alulfinanszírozottak, ami további nehézséget jelent az ellátásban.

 

– És az angol tapasztalat?

– Ott is vannak várólisták, de törekednek arra, hogy az onkoteam döntése után hat héten belül megoperálják a pácienst. A daganatos betegek kezelése költséges, a műtétek is drágák. Angliában a magyar egészségbiztosítási járulék sokszorosát fizetik az emberek, bár nyilván magasabb bérekből. A harmadlagos centrumok speciális és nagyon drága ellátásait, mint például a májsebészet és transzplantáció, külön kasszából finanszírozzák. Viszont odafigyelnek a betegellátási mutatókra. Ha egy intézmény hosszú távon is rosszul teljesít, annak következménye van. Éppen emiatt tértem vissza másodszor is a szigetországba: megkértek, hogy segítsek rendbe tenni azt a sebészeti centrumot, ahol korábban is dolgoztam, mert személyi okok miatt problémák adódtak, amelyek a centrum bezárásával fenyegettek. Három hónapra hívtak, végül két évet maradtam a csúcstechnológiával felszerelt cardiffi kórházban, éppen, mielőtt hazatértem állítottak munkába egy Da Vinci robotot. Évente százhúsz májreszekciót végeztünk és az ottani első hastükrözéses májműtéteket is elvégeztük. Szakmailag sokat adott ez az időszak, viszont a két kisfiamat havonta csak egyszer láthattam… Ezért ismét a hazatelepülést terveztem, csakhogy időközben az OOI-ben is változtak a hangsúlyok, a gasztroenterológiáról a mellkassebészet és a tüdő-transzplantáció felé fordult a figyelem, és a fizetés nélküli szabadságomat sem tudták tartani.

 

– Nem is tudta, hol fog dolgozni?

– Egy barátom ismertetett össze Repa Imre professzorral, aki a kaposvári kórház főigazgatójával, dr. Moizs Mariannal együtt hívott meg az intézménybe, és arra kértek, erősítsük meg együtt az onkológiai ellátást, továbbá, hogy szervezzem meg a máj- és hasnyálmirigy sebészetet. Támogattak abban, hogy meghonosítsam a külföldi tapasztalatokat, és tartották az ígéreteiket. Európai szintű műtő felszerelésünk van, és az osztály igen magas színvonalon működik. Daganatos betegeink gyógyítását nagymértékben támogatja a Repa Imre nevéhez fűződő, kórházunkban pilot studyként futó Onko-network számítógépes rendszer, amelybe minden regisztrált betegünk bekerül. Itt nyomon követjük a megjelenéseit, műtéteit, kezeléseit, kemoterápiáját, megoldott az utánkövetés, és egy koordinátor folyamatosan tartja a kapcsolatot a pácienssel is. Meggyőződésem, hogy ez a rendszer, amelyhez hasonló Angliában kötelező jelleggel működik, tovább fogja javítani az onkológiai betegek ellátását a régióban, bár mind többen jönnek hozzánk az ország más részeiből is. Kapcsolatba kerültem a kapuit nemrég megnyitó Duna Medical Centerrel is. Ez a modell, hogy egy jó szakember ideje egy részét az állami, a maradékot pedig a privát szektorban tölti, külföldön teljesen elfogadott, működő rendszer. Bízom benne, hogy mindez itthon is megvalósítható és működőképes, mert megfelelő szervezéssel egészségügyünk sok problémájára jelentene megoldást.

 

– Voltak forradalmi változások a szakmájában?

– Minden harmadik-negyedik embernél felfedeznek daganatos betegséget, ami azt jelenti, hogy majdnem minden család érintett. A hasi szolid tumorok esetében még mindig a sebészeti kezelés jelenti a legjobb túlélést a betegeknek. Mindez azonban, a diagnózis késlekedése miatt az esetek mindössze 20 százalékban kecsegtet maximális sikerrel. Évente 10-11 ezer új vastagbél-daganatos esetet diagnosztizálunk az országban, mely ötezer beteg halálához vezet egy évben. A jelentős fejlődésnek és a kombinált tumor terápiáknak köszönhetően egyre több daganat vagy áttét válik operálhatóvá, így a várható ötéves túlélés esélye átlagosan akár 50–60 százalékos, a tízévesé pedig 20 százalék körüli is lehet a centrumokban. Kimondható, hogy krónikussá vált a kolorektális- és vastagbélrák kezelése, sőt, akár meg is gyógyulhat a beteg. A technika, a sebészet és az anesztézia fejlődésének köszönhetően mondhatni művészetté fejlődött a sebészet, egészen különleges beavatkozásokat is el tudunk végezni és mindezt szinte vérveszteség nélkül.

 

– Mit tart a legfontosabbnak, amit kint tanult meg, és itthon is alkalmazza?

– A felvilágosítást nem lehet néhány perc alatt „letudni”, itthon is ugyanúgy járok el a páciensekkel, mint Angliában. A műtét előtt sort kerítek egy komoly beszélgetésre, amikor mindent elmagyarázok a betegnek, sőt, le is rajzolom, hogy mi fog történni az operáció alatt, mert ez sokat segít a megértésben. Nem egymás elől vesszük el a betegeket, hanem csapatban dolgozunk, és mi, orvosok is ügyelünk arra, hogy a vizsgálatokkal az ésszerűség határain belül maradjunk.

 

– Melyek azok a problémák itthon, amelyeket a kint tanult szemlélete szerint a leginkább meg kellene oldani?

– Szövevényes a hazai egészségügyi rendszer, azt gondolom, nem lehet az egyes elemeket, mint a paraszolvencia, vagy az idejétmúlt feudális rendszer önmagukban kiemelni. Globális átalakításra lenne szükség, és biztos vagyok benne, hogy ennek egyik eleme a centrumosítás lehetne a betegek jobb és gyorsabb ellátása, és az effektív működés érdekében, nemcsak az onkológiában, hanem más szakmákban is. Példának okáért a mi kórházunkban is dolgozik egy intervenciós neuro-radiológus kolléga, aki Európában is egyedülálló a tudásával és a technikájával járult hozzá egyedül álló stroke-centrumunk kialakításához. Az orvoshiány valódi probléma, amire megoldást kell találnia a szakpolitikának. Bár Kaposváron viszonylag jó a helyzet, de a környező kórházakban látszik, hogy baj van, és ezt mi is megérezzük. Nem egyszerű hazatérni a külföldi munka után, a fizetések is jóval alacsonyabbak, így egyelőre nem túl nagy a motiváció, hogy visszatérjünk. Nekem szerencsém volt, hogy támogató embereket és közeget találtam.

 

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink