Kilencven perc alatt a Föld körül

A legjobbak között találunk szabályos akciófilmet, film noirt, thrillert, életrajzi drámát, regényadaptációt és történelmi fantasyt, de a kísérleti játékfilmek jelenléte legalább olyan hangsúlyos, mint az animációs filmeké. Aki Kaurismäkitól kezdve David Fincherig számos nagy rendező jelentkezett nevét meg nem szégyenítő filmmel idén a magyar mozikban, ezek közül jó pár visszatérésnek is tekinthető, de gyakoribb a magas szinten tartás, az életmű óvatos, de biztos tovább építése. A Külvárosi fények egzisztencialista fekete komédiája, a Fekete Dália véresen pontos korrajza, A Bourne-ultimátum feszes tempója, A tökéletes trükk suspence-ben bővelkedő sokfedeles története, az Őfelsége pincére voltam megértő bája és kecses-savanyú világlátása, A királynő kiegyensúlyozott és majdnem objektív valóságrajza, A faun labirintusának meseszerű kegyetlensége és a L‘ecsó pazar dramaturgiája és megvalósítása mind azt bizonyítják, hogy a digitális korban is van létjogosultsága a filmművészetnek, és hogy vannak olyan alkotók, akiknek kisujjukban van a történetmesélés tudománya. Ők azok, akik miatt érdemes életrajzokat bújni, párhuzamokat keresni, utánaolvasni a készülő filmek történetének, és egyáltalán elővenni a moziműsort. Bennük úgy bízhatunk, mint a Mikulásban, a bolygók mozgásában vagy a periódusos rendszerben. Csalódni nem hagynak, legfeljebb meglepnek. Olyanok, mint kedvenc kofánk a piacon: ismerjük a portékájukat, egyetlen grimaszukból olvasni tudunk, és ha valami újjal rukkolnak elő, vidáman megkóstoljuk. Idén is találkoztunk néhány trükkös kofával, akik olyan csemegét ajánlottak, ami eddig ismeretlen volt számunkra, mégsem fekszi meg a gyomrot, inkább előkészíti az újabb csodák befogadására.

Különcök ajándéka

Michel Gondry, Lars von Trier, Marjane Satrapi, John Cameron Mitchell és Ilja Krzsanovszkij megalkuvást nem ismerő, merész művészek, akiknek köszönhetően nemcsak precíz, okos és fordulatos műfaji darabok káprázatában tölthettük az óévet, de megismerkedhettünk különleges filmnyelvbe csomagolt személyes víziókkal is, melyek a filmtörténeten túl személyiségünk fejlődéséhez is hozzájárulnak pár fejezettel. Gondry olyan szerelmes történetet álmodott (Az álom tudománya), mely az emberi lélekrugók működését a barkácsolt gyerekjátékok szerkezetéhez hasonlítja, von Trier díszlettelen paraszínházi kirándulása után pimaszul abszurd irodai színművet fabrikált (Főfőnök), Satrapi saját rajzolt életéből készített figyelemre méltó történelmi-társadalmi tablót (Persepolis), Mitchell újraértelmezte film és szexualitás kapcsolatát (Shortbus), Krzsanovszkij pedig elevenen boncolt fel egy komplett országot (4). Filmjeikben nemcsak az a közös, hogy szokatlan eszközökkel mutatnak be különleges vagy éppen hétköznapi helyzeteket, de az is, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a választott technikához, mellyel a vászonra szegezik a néző tekintetét, mintegy beszippantva őt birodalmukba. A Shortbus nyitánya például egy bámulatosan ötletes makettvárost pásztáz, ami annyira mesés, hogy meg sem rökönyödünk az első jeleneten, melyben egy fiatalember saját férfiasságát igyekszik bekapni egy bonyolult jógapózban, miközben kamerája rögzíti a kísérletet. A 4 kezdete hasonlóan lehengerő: négy kóborkutya fekszik békésen egy sötét moszkvai utcán, amikor hirtelen négy hatalmas légkalapács üt az aszfaltra irdatlan robajjal, szétkergetve az ebeket. Az álom tudománya egy percre sem enged ki a képzelt valóságból: a főszereplő agyában lévő tévéstúdióból követjük az eseményeket, és drukkolunk a szerelmeseknek, hogy ki ne csússzanak a műsoridőből. A Főfőnök abszurd realista világa a Dogma-szabályoknak megfelelően jelenik meg, és még a gogoli alaphelyzet ellenére is képes elemelni a történetet a szürke hétköznapoktól, miközben a néző a hozzá hasonlók nyomorúságán nevet. A valósághoz az egyéni hangok közül Satrapi Persepolisa áll a legközelebb, hiszen az a szerző saját életét feldolgozó képregényen alapul, a gyerekkori mesék és víziók találkozása a való élettel azonban legalább olyan szürreálissá teszi a történetet, mint amilyen igaz mindaz, amiről szól.

Ennyi szép és jó után nehéz teljesebb filmes évet kívánni, hiszen ahogy a közmondás is tartja: ha nagyot kiáltunk, a remény hall meg utoljára. Inkább csendesen bízzunk benne, hogy a kasszasikerek jövő évi negyedik, ötödik és sokadik része mellett ismét lesz szerencsénk megbízható mesterekhez és merész újítókhoz.

Magyar filmek

Szakadás

Hiába definiálta magát újra az elmúlt években a „magyar közönségfilm”, az idei év legjobb hazai alkotásai nem néptömegek szórakoztatására születtek. A 2007-ben bemutatott magyar filmek között találunk népies (Megy a gőzös) és amerikás (S.O.S. szerelem!) ihletésű sikervígjátékot, sikeres (Konyec) és sikertelen (Buhera mátrix) próbálkozást egy közérthető egyéni hang megteremtésére, a második ötvenhatos hullám megfáradt darabjait (Liberté ’56, 56 csepp vér, A Nap utcai fiúk), a Simó-osztály egy-két növendékének hullámvölgybéli munkáit (Overnight, Off Hollywood), idős és kevésbé idős mesterek fogvillogtatását (Noé bárkája, Lora, Az emigráns, Ópium, A hét nyolcadik napja, Dolina, Töredék), fiatal alkotók bemutatkozását (Lányok, Boldog új élet), és néhány eltalált műfaji ötvözetet (Zuhanórepülés, Iszka utazása). Nem szabad természetesen kifelejtenünk az egész estés animációkat sem (Egon és Dönci, Macskafogó 2.), ám ezek a többéves munkafolyamat miatt körülbelül annyira árulkodnak a magyar film jelen helyzetéről, mint az Amerikában vendégeskedő magyar rendezők filmjei (Elhagyott szoba, Este). A fenti felsorolásból az tűnhet ki, hogy a hazai filmtermés bőséges és sokszínű – és ez így is van –, mégis van egy szakadás a közönségfilmek és az úgynevezett művészfilmek között, melyek műfajilag legalább olyan változatosak lehetnek, mint a zsánerfilmek (romantikus vígjáték, thriller, akciófilm, krimi, történelmi filmdráma stb.).

Határsértés kamerával

A magyar filmesek legnagyobb betegsége, hogy nem tudják, kinek szánják munkájukat, kivéve azokat, akik konkrét célcsoportban gondolkoznak: egyes kommersz szakemberek érzékeny és intelligens nézői csoportot céloznak meg (Lora, Konyec), a melléksodor úttörői pedig alkalomadtán keményvonalas közönségfilmet igyekeznek készíteni (A Nap utcai fiúk, Zuhanórepülés). Érdekes módon – az igazi telitalálatokat leszámítva – éppen ezek a próbálkozások okozták idén a legkellemesebb meglepetéseket, hiszen az új hihívások sok kreatív energiát szabadíthatnak fel, ezért akár egy kliprendező is megcsinálhatja a maga 8 és féljét. A komoly reklámfilmes gyakorlattal bíró Rohonyi Gábor például meglepően lassú, mondhatni nyugdíjastempóban vitte filmre a Konyec idős bankrablóinak történetét, mintegy fittyet hányva a nézői elvárásokra. Herendi Gábor szintén meglepte azt a közönséget, mely a Magyar vándor olcsó komédiázásának folytatására várt, és a Lorával még a Valami Amerikánál is okosabb, személyesebb és árnyaltabb világot festett vászonra. Remélhetőleg az a baki nem a rendező nevéhez fűződik, hogy a film DVD-változatát „romantikus vígjátékként” hirdették – hacsak át nem vágta az egészet, és gépnevetéssel meg nem bolondította. A határátlépők másik csoportja, a közönségfilm felé forduló underground filmesek közül egyedül Novák Erik munkája érdemel dícséretet is az említés mellé, hiszen az alternatív körökben mozgó táncos-festő-filmrendező a Zuhanórepüléssel megmutatta, hogy lehet lendületből, pár biztos pillérre építkezve jó filmet készíteni. A főszereplő Nagy Zsolt nemcsak az idei év, de a rendszerváltás utáni egész minikorszak legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben, mely valójában nem több egy életszaggal büdösített turbókriminél, hollywoodi és francia bűnügyi elemekkel nehezített kelet-európai korleletnél. Hiába azonban a bátor filmesek áldozatvállalása: ezek a munkák csak félsikert arattak, hiszen a mozipénztárakban nem robbantottak nagyot, a filmkritikusok pedig nem rendelték meg karácsonyra a díszdobozos kiadást.

Bűn az élet

Mint minden művészeti és sportágban, a filmkészítés területén is az képes emlékezetes teljesítményre, aki tisztában van azzal, hogy mennyit vállalhat, és abból mennyit képes teljesíteni. Vannak persze olyanok, akiknek életművét áttekintve megállapíthatjuk, hogy évtizedenként egyszer szerencsés csillagzat alatt látnak munkához (lásd: Koltai Róbert), az igazi bajnokok azonban nem vaktában lőnek, hanem hosszan és pontosan céloznak. Idén két ilyen filmes állhat fel a képzeletbeli dobogóra: Szász János és Faur Anna, mert mindketten erős, szerkezetileg kompakt, üzenetében egyértelmű alkotást tettek le az asztalra. Az Ópium és a Lányok azzal emelkedik az éves magyar filmtermés fölé, hogy mindkettő szilárd irodalmi, illetve szociológiai alapokon áll, minden lényeges változás a színész arcán dől el, és minden más kreatív alkotó (a világosítótól a sminkesen keresztül a rendezőig) azért van, hogy ezt az arcot a maga teljességében tárja elénk. Ennek a két filmnek szinte az összes szereplője bűnben él, kényszerpályán mozog, eleve el van kárhozva. A partra vetett hal rángását figyelni nem tipikus hétvégi szórakozás, mégis lehet belőle tanulni, főleg ha hajlandóak vagyunk párhuzamokat felfedezni magunk és pikkelyes barátunk között. 2008-ban bizonyára (azaz remélhetőleg) sok vidám közönségsiker kerül a mozikba, az azonban korántsem biztos, hogy öt perccel a stáblista vége után jobban fogunk emlékezni rájuk, mint az Ópium vagy a Lányok egy-egy jelenetére.

Csillag Marci