Hivatásrendi krízis – az ápolóképzés és elvándorlás
Az ápolók és szakdolgozók mindennapjai ma a hazai egészségügyi rendszer nyomorúságának lenyomatai, írja Rozsos Erzsébet a Népszavában.
Rozsos Erzsébet véleménycikkében rámutat: a modern, diplomás szemlélettel rendelkező szakemberek számára a rendszer nemhogy nem kínál fejlődési lehetőséget, de tudásukat is gyakran figyelmen kívül hagyja, miközben a munkakörülmények és a társadalmi megbecsülés hiánya tömeges kivándorláshoz vezet.
A külföldre távozók között nagy arányban találhatók azok a mobilis, több szakképesítéssel rendelkező, felsőfokú végzettségű ápolók, akik az 1980-as évektől kezdődően hatalmas személyes áldozatok árán szerezték meg tudásukat. A magyar ápolóképzés világszínvonalú, amit a külföldi szakmai sikerek – például a nemzetközi versenyeken elért dobogós helyezések – is igazolnak. Külföldön éppen ezért a magyar szakemberek „aranytojást tojó tyúknak” számítanak: kreatívak, kiválóan alkalmazzák az ápolási tervezést, és protokollok nélkül is képesek előre látni a beteg problémáit.
A szerző úgy véli, a hazai egészségügyet egy „prés” sújtja: alulról a betegek jogos igényei, felülről a hektikus, gyakran hozzá nem értő szakpolitikai döntések szorítják. A szakmai kompetenciahatárok elmosódása veszélyes trend: a cikk példaként említi azokat a parlamenti válaszokat, ahol politikusok próbálnak szakmai feladatokat (például injekciózást) olyan munkakörökhöz (védőnők) rendelni, amelyekre azok nem kaptak felhatalmazást vagy képzést.
A strukturális nehézségek mellett a legnagyobb problémát a transzparencia hiánya és az érdekérvényesítő képesség teljes letörése jelenti. A szakmai kamarák ereje minimális, az autonóm szakmai hangok pedig nem jutnak el a döntéshozókig.
„Mire a valóban magasabb szintű tudás kapuja előtt álltak, már ők voltak az egészségügy számos területén használható mobilis és tehetséges szakemberek. Ezek az ápolók, akik most útra keltek, ebből a generációból kerültek ki” – zárul az írás egy szimbolikus történelmi példával, feltéve azt a kérdést, „vajon milyen lesz a majdani orvos-ápoló kapcsolat, ha nem is értik meg egymást, mert a fogalmak és szavak megértéséhez nincs elég felkészülési idő?”
A szerző Florence Nightingale legendáját idézi fel, aki rendíthetetlen kitartással kényszerítette ki a változást a rendszer merevségével szemben. A kérdés nyitva marad: mi kell ahhoz, hogy a magyar egészségügyben is „előkerüljenek a kulcsok”, és az orvosok, valamint a nem orvos végzettségű szakdolgozók végre egyenrangú munkatársként, szakmai autonómiával működhessenek együtt?
A teljes írást a Népszava közölte 2014-ben, de a szerző máig tartja fent összefoglalt véleményét.
