Hálapénz és magánegészségügy

(...) ma a hálapénz nyújtja az egyéni érdekeltséget a közfinanszírozott ellátásban?

– Igen. Sajnos az eróziós folyamat ennek ellenére is létezik. Egyre több kórházigazgatótól hallani, hogy hiába próbálnak küzdeni a dolgozók megtartásáért, azt a választ kapják: „Jobb körülmények között, magasabb jövedelemért kevesebbet kell dolgozni a magánszolgáltatóknál. Elég volt az elemekkel vívott küzdelemből.” Mivel ilyen magas a magánfinanszírozás aránya, egyre több lehetőség nyílik jó fizetésért elhelyezkedni a magánegészségügyben, akár teljes állásban is.

– A menedzserirodalom ismerete segítséget nyújthat ennek kezelésében? Mert amíg a hálapénz nem létező probléma Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, és ezen a téren aligha várhatunk megoldásokat, addig a magánegészségüggyel kapcsolatos versenyhelyzet mindenütt jelen van.

– Igen, ezért is indítjuk a hírlevelet, de még a paraszolvencia kezelésére vonatkozóan is lehetnek érdekes felvetések. A magánegészségügynek és a hálapénznek ugyanis hasonló a szerepe. A paraszolvencia kutatójaként arra a felismerésre jutottam, hogy a hálapénz azokban az országokban nem jelent meg, ahol az orvos és a beteg számára is volt kilépési lehetőség a közfinanszírozott rendszerből: a magánegészségügy. A volt szocialista országokban viszont lényegében megszűnt a magánegészségügyi ellátás, vagy a magánrendelések csak nagyon marginális szerepet játszottak, és mindenkinek a közfinanszírozott ellátás keretében kellett megtalálnia a számítását. Emiatt alakult ki a paraszolvencia, mert az is egyfajta kilépési lehetőség a hivatalos, ámde elfogadhatatlan keretek közül. (...) A magánegészségügy megjelenése nem szüntette meg a paraszolvenciát, a kettő ma egy nagyon furcsa hibrid rendszerben él együtt. Közismert, hogy az orvosok egy része az ellátást a magánban kezdi, majd a közfinanszírozottban folytatja, amikor a magánrendelésen már nincs meg a kezelés feltétele. A beteg pedig végső soron azért ad hálapénzt, hogy a közfinanszírozottban kapjon megfelelő minőségű ellátást.

– Hibrid rendszert említett. Átmeneti, vagy ez már így is marad?

– A paraszolvencia meglepő módon tud alkalmazkodni a rendszer változásaihoz. Amíg az egészségpolitika közvetlenül nem nyúl hozzá, biztosan együtt fog élni a magánrendszerrel.

– Jól értem, hogy végül is ezt hasznosnak ítéli?

– Nem, a paraszolvencia és a magánegészségügy is erodálja az egészségügyi ellátórendszer működését. Mégis úgy vélem, hogy a paraszolvencia hatása jobb, mint a jelenleg működő magánegészségügyé, mert a közintézményekben tartja az orvosokat. (...)

– Évekkel ezelőtt Mérték címmel kötetet szerkesztett, és sokan azt remélték, a magyar egészségügyről szóló „teljesítmény-adattár” annak a jele, hogy át lehet térni egy minőségalapú, adatközpontú irányításra. Azóta sem lett folytatás. Akkor most vége, vagy lesz újabb kötet?

– Igen, valamikor október táján jelenik meg.

– A kötet bemutatja, milyen teljesítménymutatóban hol tartunk, van-e fejlődés vagy visszalépés egyes területeken. Kulcskérdés, hogy megmaradnak az országos adatoknál, vagy intézményi szinten is vizsgálódnak?

– Szigeti Szabolcs helyettes államtitkár felelős a projektért, és gondolkodunk az intézményi szintű adatok közlésén is. Ám ennek nemcsak politikai aspektusa van, de szakmai, módszertani is. Az intézményi rangsorokról ugyanis kiderült, hogy nem feltétlenül segítik a kórházak teljesítményének, minőségének javulását, sőt kifejezetten ronthatják is.

– Ha rosszul csinálják.

– Paradoxonnak tűnik, pedig így van. Minden intézmény arra törekszik, hogy a rangsorban minél előrébb kerüljön, és – ha például ezt úgy akarja elérni, hogy nem veszi fel a nagyon súlyos betegeket, mert rontják a halálozási mutatóját – akár romolhat is az ellátórendszer teljesítménye. Senki sem akar olyan listát, amelynek következtében a komoly esetekkel majd senki nem foglalkozik. (...)

Élő Anita teljes interjúja a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság honlapján