Tim Van den Wyngaert, Manon T. Huizing és Jan B. Vermoken cikkei

Célkitűzés
Az újabb, nagy hatékonyságú, nitrogéntartalmú biszfoszfonátok alkalmazásához társuló állkapocs-osteonecrosis egy újabban felismert és fontos klinikai probléma, amely jelentős hatást gyakorol a betegek életminőségére. Az alábbi összefoglaló szerzői a gyorsan szaporodó közleményekre alapozva megpróbálnak gyakorlati irányelveket nyújtani, valamint szakértői konszenzust megfogalmazni a még bizonytalan területeken.

Újabb eredmények
Az állkapocs-osteonecrosisra vonatkozóan diagnosztikai kritériumokat és stádiumbesorolási rendszert dolgoztak ki, amennyiben a szövettani értékelés alapján az állkapocs-osteonecrosis az osteoradionecrosistól elkülöníthető, jellegzetes, önálló entitás. Az állkapocs-osteonecrosis ellátására különbözô irányelvek jelentek meg, és a retrospektív adatelemzés segítségével betekintést nyertünk a kórkép epidemiológiájába is.

Összefoglalás
Az állkapocs-osteonecrosis egy ismeretlen eredetű, önálló entitás, amely egyre gyakrabban figyelhető meg, a hatékony aminobiszfoszfonátokkal kezelt betegeknél azonban a kórkép eredete valószínűleg multifaktoriális. Az újabb adatok szerint a myeloma multiplexben szenvedő betegek különösen hajlamosak az állkapocs-osteonecrosis kialakulására. Bár számos terápiás stratégiáról számoltak be, a kezelés elsősorban a konzervatív ellátáson alapul.

Kulcsszavak
Biszfoszfonátok, állkapocs, osteonecrosis, állkapocs-osteonecrosis