TARCZA ORSOLYA cikkei

A reformok ellenére az iskolai oktatásnak továbbra is "mostohagyermeke" a tanulók egészséges életmódra, saját testük megismerésére és szexualitásra nevelése.

  Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján bővítené az otthoni szakápolásban elvégezhető feladatok körét a szaktárca. A rendszer ma már rugalmasabb mint néhány éve, de túlzott az adminisztráció és évek óta változatlan a vizitekért fizetett alapdíj.

  A személyre szabott ápolás és rehabilitáció a megszokott otthoni környezetben, szakképzett ápolók, gyógytornászok és logopédusok segítségével nem csupán a gyógyulás folyamatát gyorsítja, hanem az egészségügyi ellátásban elvárt költséghatékony ellátási formának is bizonyul. Így összegzi 10 éves tapasztalatait Horváth Andrea, a Schwester Szakápolási és Egészségügyi Szolgáltató Kft. ügyvezető igazgatója. A betegek házi szakellátásával kiváltható vagy jelentősen rövidíthető a meglehetősen költséges kórházi rehabilitáció. Mégis, az utóbbi években az otthoni ápolásra fordítható időt az egészségügyi kormányzat nagymértékben csökkentette. Míg korábban egy orvos akár 54 vizitet rendelhetett; gyógytornából – amelyre a legnagyobb az igény – jelenleg csupán 14-et, és a kezelések száma csak nagyon indokolt esetben növelhető. Különösen sok problémát okoz a kapacitáscsökkentés a stroke utáni rehabilitációban. Az agyi érkatasztrófát szenvedett betegnek mindösszesen 28 vizit rendelhető logopédussal együtt, holott – a szakemberek egyöntetű véleménye szerint – legalább 56 alkalomra volna szükség. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) öt évvel ezelőtt 3000 forintban állapította meg a vizitek alapdíját; a különféle kezelések árát más-más szorzóval látták el, amelyek az ápolás idejének arányában csökkennek. Így például a gyógytorna 2400–2500 forint alkalmanként. A vizitek ideje – a beteg állapotától függően – legkevesebb 30 perc, maximum három óra. A vizitdíjak az elmúlt években nem változtak, még az inflációt sem követték.
  Horváth Andrea szerint nagy szükség volna bizonyos tevékenységi területek bővítésére, így például a gyógyszeres infúziók beadásának engedélyezésére. Ez nem csupán a páciensnek jelentene könnyebbséget, hanem nagyságrendekkel kevesebbe kerülne a biztosítónak is, hiszen a beteg nem foglalná a drága kórházi ágyat.
   Otthoni ellátást elsősorban a beteg háziorvosa rendelhet bármely szakápolást végző cégnél, amely a páciens lakhelyén található. Egy kórház vagy ambuláns rendelő szakorvosa csak abban az esetben írhat elő betegének közvetlenül házi ápolást, ha intézményével valamely szakápolási szolgáltató szerződésben áll. A területi ellátási kötelezettség a szakszolgálatokra is vonatkozik abban a régióban, kerületben vagy megyében, amelyre az engedélyt megkapták.
  Nehézséget jelent a cégeknek az a szigorítás, amely szerint gyógytornát, fizikoterápiát és logopédiát kizárólag szakorvosi javaslatra lehet rendelni. Az OEP olyannyira szigorította a szabályozást, hogy még az adott kórházi osztályon dolgozó rezidens orvos aláírását és pecsétjét sem fogadja el; az ilyen pecséttel ellátott beutaló alapján megkezdett ellátást nem fizeti ki. Horváth Andrea szerint mindez nagyon sok plusz adminisztrációt és utánjárást kíván a szakszolgálatoktól, amelyeknek még a kezelések megkezdése előtt ellenőrizniük kell a beutalók helyességét. A szigorítás azért sem érthető – vélekedik –, mert a zárójelentésben a szakorvos általában javasolja az adott rehabilitációt, amely alapján a háziorvos elrendelhetné az otthoni szakápolást.
   A rendszer azonban rugalmasabbá is vált az utóbbi évek rendelkezéseinek következtében. A szerződésben előírt kapacitás mára átcsoportosítható; a fel nem használt vizitek átvihetők a cég által ellátott másik kerületbe, régióba is. Ennek köszönhetően mára szinte minden beteget el tudnak látni a szolgálatok, amelyek egyre nagyobb számban vannak jelen Magyarországon.
  Az elmúlt tíz év tapasztalatai arra is rámutattak, hogy rendkívül nagy szükség lenne az idősellátás bővítésére az ágyhoz kötött betegek szakellátásában. Ma ugyanis például a szakápoló csak akkor jelenik meg a beteg otthonában, ha annak már kialakult decubitusa van, holott az ápolónak a felfekvés megelőzésében is fontos szerepe lehetne. A szakember bízik abban, hogy felvehetik tevékenységi körükbe az otthoni gondozást is. Amennyiben az otthoni szakápolást végző cégek nagyobb teret kapnak az egészségügy átalakítása során, bővíthetnék mind az ellátottak, mind a tevékenységek körét. Ebben az esetben lehetőségük lenne a kórházakból elbocsátott ápolók, nővérek, szakemberek foglalkoztatására is.
  Az Egészségügyi Minisztériumban azonban nem kívánják megváltoztatni a jelenleg működő otthoni szakápolási rendszer struktúráját és feltételrendszerét. Szükségesnek tartják viszont egyes elemeinek átalakítását.  Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján bővítenék az otthoni szakápolásban elvégezhető feladatokat, és indokoltnak tartják például az intravénás folyadék- és elektrolitpótláshoz, a parenterális gyógyszerbeadáshoz kapcsolódó szakápolói feladatok pontosítását. A rendeletmódosításhoz szükséges háttéranyagok összeállítása és elemzése a közeljövőben készül el a szaktárcánál.

   Hiányosságok a gondozásban

  Egyre nagyobb lenne az igény a tartósan beteg, illetve ágyhoz kötött emberek otthoni gondozására, ami bizonyos esetekben szakápolót is igényelhet: előfordulhat, hogy a páciensnek ugyan nincs szüksége EKG-ra, infúzióra, de sebellátásra, szakszerű segítségre a mozgásban, igen. A szakápolási cégek csak korlátozott időtartamban láthatják el a rászorulókat, csakhogy sokan folyamatos gondoskodásra szorulnának.
   A kistérségi társulások keretein belül talán majd lehetőség nyílik a szakápolást már nem igénylő, de képzett személy gondozására szoruló betegek ellátására is. Erről számol be Becsei Sándorné, a váli települési önkormányzat szociális ügyekkel foglalkozó főmunkatársa. Erre nagy szükség is lenne, ugyanis házi beteggondozás OEP-finanszírozással ma gyakorlatilag nem érhető el. Az önkormányzatok többsége anyagi okokból képtelen szakképzett házi betegápolót foglalkoztatni a település lakosainak ellátására. Tevékenységük legtöbb esetben ezért kimerül az ebéd házhozszállításában, bevásárlásban, a gyógyszerek kiváltásában. A beteg elhelyezése napidíjas otthonban oldható meg, vagy jellemzően egy-egy családtag, közeli hozzátartozó vállalja a beteg gondozását. Pedig a súlyosan fogyatékos vagy a tartósan beteg ember szakszerű ápolása sokszor komoly hozzáértést kívánna.
   A törvény nem vár el szakképzettséget az otthonápolást vállalóktól. A hozzátartozó ápolási díjban részesülhet, amelynek összege a mindenkori minimumnyugdíj (jelenleg 27 130 Ft) összege. Ennél 30 százalékkal többet kaphat, aki fokozott ápolást igénylő súlyosan fogyatékos gyermek, szülő, nagyszülő gondozását vállalja. Az ápolási díj 90 százalékát a központi költségvetés, 10 százalékát a helyi önkormányzat biztosítja. A beteg rászorultságát bizonyító iratot a háziorvos állítja ki – orvosszakértői szerv szakvéleménye és/vagy a fekvőbetegszakellátást nyújtó intézmény, területileg illetékes szakrendelő szakorvosa által kiadott igazolás, zárójelentés alapján.
   Becsei Sándorné szerint a jelenlegi szabályozás nagyon élesen választja el az egészségügyhöz, illetve a szociális tárcához tartozó ellátási formákat, és a kettő között szinte lehetetlen az átjárás. Ezért sok olyan beteg vagy idős ember van, aki nem részesülhet az állapotának megfelelő szakszerű ellátásban; az ő helyzetük egyelőre megoldatlan.
   A szaktárca álláspontja szerint elsősorban olyan otthonápolási rendszer kifejlesztése indokolt, amely sokoldalú szakápolást biztosít: a betegségből és az idős korból adódó, együttesen megjelenő ápolási szükségleteket, igényeket egyaránt képes kielégíteni. Az egészségügyi kormányzat szerint az alternatív megoldások felvázolásakor azért fontos az alapos előkészület, mert bonyolult társadalmi rendszerhez kell hozzányúlni. Az önellátási képesség széles skálán mozog a bevásárlás nehézségétől az önálló tisztálkodásig. Az egyéni helyzetek értékelésénél differenciáltan kell figyelembe venni az egészségi állapotot (funkcióvesztés mértéke), és az egyén szociális helyzetét (rászorultság).