19. századi magyar aktok a Nemzeti Galériában Hogyan, milyennek látták és láttatták a mezítelen női testet a 19. századi magyar festészetben? – ezt a kérdést járja körül kulturált, igényes, a pikantériát talán tudatosan ellensúlyozandó, már-már tudományos alapozással a Nemzeti Galéria legfrissebb időszaki tárlata, A modell. A tudományosság megrögzött hívei minden bizonnyal a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kölcsönadott anyagaihoz sietnek először: ősrégi, 16–17. századi anatómia-tankönyvek tanúskodnak arról, hogyan igyekezett valamennyire pontos fogalmat alkotni magának a reneszánsz és az azt követő korok embere a női testről és „alkatrészeiről”. A tárlókban egyébként valódi kincsek lapulnak, Dürer-metszet, melyen a mester a női alak arányait igyekszik számszerűsíteni, Vesalius anatómiakönyve, vagy látható a Rembrandt híres festményéről jól ismert Tulp doktor Orvosi megfigyeléseinek egyik példánya. Mellettük kedves „tan-tárgyak”: egy 17. századi elefántcsont tanbaba például a várandós nő „szerkezeti felépítését” mutatja be korrektül kiszerelhető méhburokkal, belekkel és hasfallal, bár kissé vitatható pontossággal. Szemléletesen illusztrálják: a nő művészi megismerésének, feltérképezésének nehézségei bizony összefüggtek a hozzáférhető anatómiai ismeretek pontosságával. Magyar és – világtörténeti kitekintésképp – külföldi mesterek számos kéz-, kar-, fejtanulmánya árulkodik arról, hogyan birkóztak a feladattal Lotz és társai. Élő női aktmodellt, mellesleg, a 19. század zömében csak akadémikus festők rajzolhattak, előbb Londonban, majd Párizsban, Münchenben, ezután egyre több helyen, így Magyarországon is, ez a korabeli aktfestészet közmorál diktálta szigorú szabályozását jelentette. Nyomon követhető a kiállításon a technikai tökéletesség felé vezető út, mondjuk, a fehérvári cukrászda cégérének naiv-kezdetleges testábrázolásától idősebb Markó mitologikus pásztortanulmányain keresztül a nagyok: Székely, Barabás, Lotz míves megjelenítéséig. Hogy aztán milyen jelentést hordoz a képen szereplő, szoborrá formált, pontosan vagy kevésbé korrektül ábrázolt nő egy olyan korban, amikor a festők gyakorlatilag kizárólag férfiak? Az elérhetetlen, ideális szépség megtestesítője gyakran épp egy mezítelen női test – Ferenczy Károly Pásztorlánykája köztudottan az időtlen tökély testiségtől elszakított, klasszikusan hűvös jelképe. Művészönarcképek mutatják: a festők előszeretettel helyeztek el a háttérben aktot élő kapcsolatuk emblémájaként az ideális szépséggel. A tulajdon testi mivolta fölé emelt, ám testiségétől gyakorlatilag megfosztott nő gyakran visszatérő, a kor számára szemlátomást könnyen értelmezhető jelkép.