Romantika és realizmus A Mozart-év természetesen számtalan régi és új felvételt hozott, és ez lehetőséget ad némi összehasonlító szemlélődésre. Két klasszikusnak nevezhető, ötvenéves, de most ismét – ráadásul viszonylag olcsón! – elérhető felvétel mellett (Cosě fan tutte – Herbert von Karajan; Don Giovanni – Wilhelm Furtwängler) egy vadonatújat hallgathatunk az ismét téliesre fordult időben. Az utóbbin a magyar közönség egyik friss kedvence, a részben hazánkfia, Piotr Anderszewski két zongoraversenyt ad elő, az egyik legnépszerűbb, dmoll (K. 466) mellett a kevesebbet játszott, de ugyancsak remekmű G-dúr (K. 453) szerepel. Ha az előbbi a démonikus jelzőt érdemelte ki az idők során, az utóbbi a derűs névre hallgathat – jól kiegészítik egymást. Anderszewski, akit sem pesti koncertjei, sem korábbi felvételei alapján nem a nagy Mozart- játékosok közt tartottunk számon, érdekes módon – hiszen a nagyromantikus, tépelődő szemléletet éreztük inkább művészi sajátjának –, a vidámabb, életélvezőbb darabban remekel. Karmesterként is, hiszen a nagyszerű, Skót Kamarazenekar az ő dirigálásával kísér üdén, elfogulatlanul. Transzparencia, tökéletes megvilágítás, minden apró nüansz, zenei mozzanat megjelenítése jellemzi ezt az előadást, a lengyel pianista már ismeri a „régizenés” mozgalom puritanizmust sürgető törekvéseit, de nem követi őket szolgaian. A K. 466-os nagy műben pedig egészen vadromantikusan zongorázik, és ez nem is válik minden esetben az interpretáció javára. Különösen a kadenciákban hallható ez pregnánsan, pláne abban, melyet maga Anderszewski írt a harmadik tételhez; itt túlzásba viszi a modernizálást. (Virgin Classics, 2006)