Ma a pszichiátriai gondozókban naponta 40-60 beteg számít orvosi segítségre, ami lehetetlenné teszi érdemi ellátásukat. Ilyen zsúfoltság mellett az ott dolgozók nem képesek kielégíteni a betegek egyik legfőbb igényét: nincs idő a beszélgetésre, a pszichoterápiára, legfeljebb a gyógyszerek felírására, az injekciók beadására. Ez sem kevés, a sajátosan magyar intézményrendszer szerepe felbecsülhetetlen, de a területi ellátásnak egész másról kell szólnia. A gyógyszer rendelése önmagában nem elegendő a szkizofréniával élők kezeléséhez. El kell érni, hogy be is vegye a beteg, a család erre figyeljen, és ha zavart észlel, azt még a visszaesés kialakulása előtt tudassa a kezelésért felelős személlyel. Ezen túlmenően a rehabilitáció komplex segítése is a szakirodalom által egyértelműen támogatott bio-pszicho-szociális (BPSZ) kezelés céljai közé tartozik.   Áttekintve a szkizofrénia szakirodalmát, több olyan eljárásról is olvashatunk, amely bizonyítottan hatékony BPSZ segítségnyújtást jelent. Ezek az önmagukban is hatásos módszerek párhuzamosan alkalmazva egymást erősítik. „Nyilvánvaló, hogy az a beteg, akinek az esetében edukatív családterápiát is alkalmazunk, hogy egyet említsek a rendelkezésre álló módszerek közül, annál a gyógyszeres kezelés is jobban működik” – magyarázza dr. Harangozó Judit, a Semmelweis Egyetem Közösségi Pszichiátriai Centrumának főorvosa. „Nem bonyolult stratégiákról van szó, nem pszichoanalízisről, hanem olyan gondozásról, amelyben néhány viselkedésterápiás eljárás is helyet kap, és hatékonyan kiegészíti a biológiai módszereket” – teszi hozzá a főorvos.   Betegnek, családnak egyaránt meg kell tanulnia: a gyógyszer nemcsak azt szolgálja, hogy megszűnjön egy tünet, hanem a visszaesés megelőzését is. Ismerniük kell az ún. korai figyelmeztető tüneteket, amelyek a lehető legkorábbi pillanatban jelzik a relapszust. Észlelésük esetére Harangozó Judit és munkatársai a beteggel együtt dolgozzák ki a beavatkozási tervet: meghatározzák benne, hogy a beteg kit hatalmaz fel, és az kinek szólhat.   A közösségi pszichiátriai ellátás egyik formája az ún. asszertív közösségi kezelés. A név egy bizonyítottan hatékony, folyamatos gondozási formát takar, amelyből a beteg nem igazán tud lemorzsolódni. A 24 órás elérhetőséggel, a beteg otthonában és családtagjai bevonásával, csapat által végzett gondozás (lásd Teamek a betegért című keretes írásunkat) jelentős része már Magyarországon is alkalmazható, részben a pszichiátriai gondozók, részben a közösségi szociális ellátók közreműködésével. Minden beteg a gondozók „közös” betege, így nem fordulhat elő, hogy szabadságok idején romlik az ellátás minősége. A klinikum és a szakirodalom alapján egyaránt úgy tűnik: megtérül az ehhez szükséges energiabefektetés – véli a főorvos. Szakmai paradigmaváltás „Felhasználóbarát módon exportáljuk a beteg valós környzetébe a legtöbb kezelési formát” – fogalmazza meg Harangozó Judit a közösségi pszichiátriai ellátás során alkalmazott BPSZ terápia lényegét. A panellakótelepekre vagy például a főváros nyolcadik kerületének gangos házaiba kikerülő terápia messze jár az intézmények fehér köpenyes világától. Míg a hagyományos pszichoterápia sokféle kontrollelemmel dolgozott, és a betegek számára meghatározó volt az orvos személye és utasítása, ma olyan világban élünk, ahol a személyes és a döntési szabadság törvényi szinten is garantált, a paternalista hozzáállást pedig egyre kevesebben fogadják szívesen. A betegek gondozásra való megnyeréséhez más, a személyes szükségleteit előtérbe helyező, ösztönző filozófia kell, speciális elemekkel, amilyen például egy betegklub. „Lehet, hogy azért jár oda a beteg, mert olcsón lehet jó kávét kapni, de közben találkozik a szociális szakemberrel, aki észlel, meggyőz, rábeszél, teszi, amit kell” – állítja a főorvos. Orvos itt csak akkor van jelen, ha hívják. A gondozók helytállnak Jelenleg a betegek oda mennek, ahová akarnak (lásd Ellátási szintek című írásunkat). Van olyan, aki reggel betér a nappali kórházba, délután a nappali klubba, ráadásul a pszichiátriai gondozó is saját betegeként jelenti be. Ezeket a párhuzamos terheléseket igyekeznünk kell megszüntetni – véli a főorvos. Hozzáteszi: a közösségi ellátásnak azt a költségelvű szempontját, hogy lehetőleg területi szinten lássuk el a betegek többségét, a gondozóknak még a zsúfoltságuk miatt szinte hadikórházi viszonyok között működve is sikerül teljesíteniük. Ennek oka az intézmény helyszíne: a gondozót szívesebben keresi fel a beteg, mint a kórházat. A kutatások rámutatnak: rendkívül hatékony, hogy ugyanaz az orvos és gondozónő évtizedeken át találkozik a beteggel, még akkor is, ha a zsúfoltság miatt percekről van szó. A magyar gondozói hálózat egyedülálló, az Egyesült Államokban 10-20 éve kezdtek hasonlót „feltalálni”. Katasztrófa lenne, ha Magyarországon megszűnne, ahelyett, hogy a területi ellátás központjává válna, ahol végre az irányelveknek megfelelően, validált tesztek felhasználásával követnék a betegeket. Rendkívül költséghatékony lehetne az így létrehozható országos adatbázis. „Úgy képzelem – véli Harangozó Judit –, egy országtérképen kirajzolódik majd, hogy az országban hol vannak további gondozási szükségletek, vagy hol mutatkozik felesleg. Remélem, ez nem utópia.”