Inovatív biomarker-vizsgálati csomagot és a terápiás válasz objektív értékelését támogató szoftveres keretrendszert fejlesztettek ki.

Közel 5,5 milliárd forintnyi európai uniós forrásból valósult meg infrastruktúra- és eszközfejlesztés a Szent Imre, és ceglédi Toldy Ferenc kórházban.

Hermann Péter, a Semmelweis Egyetem oktatási rektorhelyettese volt az InfoRádió Aréna című műsorának vendége.

Megkezdte működését a teljes laboratóriumi automatizálási rendszer (TLA) a Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézet Központi Laboratóriumában.

Magyarország az európai uniós támogatási keretek megnyílásával lehetőséget kapott arra, hogy hozzáférjen a mintegy 10 milliárd eurónyi Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz (RRF) elnevezésű pénzügyi alap által biztosított forráshoz.

Fendler Judit, a Szegedi Tudományegyetem kancellárja 2026. szeptember 28-án megjelent, „A radiológiai képesség ki- és visszaszervezése” című írásában lényegében harmincöt év magyar képalkotó-diagnosztikai történetét egy nagy ívű folyamatként írja le. A történet kiindulópontja a rendszerváltás utáni tőkehiány, ami miatt a CT-, MR- és más képalkotó technológiák gyors fejlődését az állami egészségügy beruházási lehetőségei nem tudták követni. Ebbe a résbe lépett be a magántőke. Fendler az első jelentős szereplőként a mai Affidea elődjét, a Nemzetközi Egészségügyi Központot, a NEK-et említi, amely 1991-ben nyitotta első képalkotó központját a budapesti MÁV Kórházban. A társaság mögött, Fendler leírása szerint, izraeli befektetők álltak. [1]

A magyar képalkotó diagnosztika kiszervezése rögtön a rendszerváltás után kezdődött, hiszen a  CT, MRI, és egyéb képalkotó technológiák rapid technológiai fejlődését az állami egészségügy beruházási lehetőségei nem tudták követni.

Sorra valósulnak meg a Szegedi Tudományegyetem Dr. Bugyi István Szentesi Multidiszciplináris Centrum beruházásai.

Az egészség, az anyagi stabilitás, a családi, baráti kapcsolatok határozzák meg elsőként az életminőséget a magyar lakosság szerint.

A kiszervezés Magyarországon hosszú időre politikai kérdéssé vált. A ’90-es és 2000-es években szakmai tevékenységek – dialízis, radiológia, labor, betegszállítás – kerültek külső szolgáltatókhoz, később funkcionális területek következtek, a takarítás, az őrzés-védelem, a mosatás, az élelmezés stb. Változtak az indokok is, előbb a piac felsőbbrendűségébe vetett hit, majd a konvergenciaprogram költségcsökkentési kényszere, később a központosítás és egyéb üzleti érdekek alakították a kiszervezéseket. Ideje lenne végre egyszerű szakmai kérdésként feltenni, hogy  mi éri meg a kórháznak és a finanszírozónak?