Kifejlesztettek egy, az agyba beültethető eszközt, amely észleli az epilepsziás rohamok kezdetét és megakadályozza kialakulásukat. A jövő évben kérnek hivatalos engedélyt az ígéretes eszköz használatára olyan epilepsziás betegekben, akiknek gyógyszeresen nem kontrollálható rohamaik vannak.

Nem tudom, hol kezdődik a különc, ártalmatlan és szeretnivaló hősök sora, de a francia filmekben mindig népszerűek voltak. Sorsuk korábban inkább tragikusan alakult, társadalmi kirekesztettségüket és túlérzékenységüket maguk ellen fordították, mint a Betty Blue-ban. Ma valahogy a jó gallok is derűlátóbban szemlélik azokat az apró, derűs, furcsa, semmilyen sémába nem illeszthető lényeket, akik az őket körülvevő szürke világban titokzatos, izgalmas és rendhagyó életet élnek. Mert van saját világuk, lüktető belső életük. Vagy ők maguk a világ, és látszólag nincs szükségük senkire. Mint a nagyszerű Amélie csodálatos élete című filmben. De a teljességhez azonban még ezeknek a kedves mániákusoknak is meg kell találniuk valakit – talán éppen valaki hozzájuk hasonlót –, hogy együtt lehessenek. Hogy miért váltak ilyenné ezek a figurák, arra szintén válaszolnak a művek. Mi mástólimages/? Hát az apáktól és az anyáktól. Akik vannak és nincsenek, szeretnek, de nem jól, vagy nem is szeretnek, csak eltaszítanak. Attól a régi jó széthullott családtól, amiből nem fakasztható elég szeretet, biztonság, megértés, figyelem. A szerencsésebbeknek olykor megadatik egy nagymama, akinek képzeletbeli sovány kezét sokáig foghatja az egészen elbizonytalanodott, eltaszított gyermek is. Így, egy család romjaiból születnek a magukba fordult különutasok, akiknek vagy sikerül önmagukban felépíteniük egy saját szabályok szerint működő világot és akkor egy darabig túlélnek, vagy nem, és beleroppannak. De még ha fel is épül ez a belső világ, egyedül nincs megváltás – így szól a tanítás. Meg kell találni a Másikat. Akivel összerakható a szétesett világ. Gavalda Anna – kedvem támadt így, magyarosan írni a fiatal francia írónő nevét, mint régen Tolsztoj Leóét meg Verne Gyuláét, hogy közelebb tudhassam magamhoz, mintha ismerősöm lenne, minthogy az olvasás során tényleg azzá is vált –, szóval Gavalda Anna finom, puha regényt írt. Jó benne lenni, könynyű visszakívánkozni, együtt lenni e biztonságos könyvvel – egyébként a címe is erre utal. Nem amiatt jó együtt, mert rokonszenves hőseinek zökkenőmentes lenne az egymás fele vezető útja – nagyon hosszú ez az út, igaz, a könyv sem rövid, és tudjuk, milyen sokáig keresi két ember egymást. És hiába találkoznak, mégis elmennek egymás mellett. Gavalda sokat elvesz hőseitől – a biztonságos érzelmi hátteret, a puha gyermekkort, ad cserébe hazug és képmutató szülőket, akaratlan árulókat és az összes innen származó bajt: beszédképtelenséget, az érzelmek kimutatásának képtelenségét, a beilleszkedés lehetetlenségét, hogy a világ ostoba szabályait gondolkodás nélkül elfogadják és aszerint is éljenek. És ad nekik még: érzelmeket, a másikra való figyelem képességét, és főleg magukkal szembeni kíméletlen őszinteséget. Egy fiatal lánynak rajztehetséget adományoz, egy fiúnak a főzés tudományát plusz egy motort és főleg egy csodás nagymamát, aki kap egy gyönyörű kertet is, egy másik fiúnak pedig fantasztikus arisztokrata múltat és hozzá történelmi tudást. És ad nekik humort – mert ez a túlélés fontos eszköze. Jól megírt regény ez, tele logikus ellentmondásokkal. Olyan embereket sodor egy furcsa párizsi lakásba, akik semmiben sem hasonlítanak, legfeljebb múltjuk és magányuk miatt, tehát mindenképpen egymásnak vannak teremtve, ezt azonban semmiképpen sem akarják felismerni. Mert a hitet rég elvették tőlük, még születésük pillanatában. Hát ennek a hitnek a visszahódítása a regény tétje. Nem pusztán az, hogy találkoznak-e azok, akiknek muszáj, hanem hogy tudnak-e hinni benne. Hogy lesz-e belőlük modern együgyű szent egy kibírhatatlan, zajos és sietős nagyvárosban. Együtt lehetnénk – szól a többértelmű magyar cím. A regény hiteles választ ad rá, úgy véli, a világnak van olyan pontja, ahol az összes szabálytalan lény együtt lehet; a feltételes mód így mintha nem is rájuk, a regénybeli tudatlan tündérekre vonatkozna, hanem kifele üzen, az olvasóhoz beszél, vagy inkább kérdez: hogy vajon mi együtt vagyunk-e? Meg hogy hiszünk-e abban, hogy mi. (Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető, 2006, 627 oldal, 2990 forint.)

2006 a hallás éve A hallás éve jó alkalmat kínál arra is, hogy minél többen értesüljenek azokról a problémákról, amelyekkel a siketeknek és nagyothallóknak naponta meg kell küzdeniük. Például azzal, hogy mivel ez a fogyatékosság nem látható, a társadalom ép tagjai sokszor türelmetlenül, sőt agresszíven fordulnak az érintettek felé. Különösen, hogy a beszédképtelenséget, illetve a nehézkes beszédet a kívülállók gyakran társítják az értelmi fogyatékossággal – emiatt pedig a siket vagy nagyothalló is inkább titkolni igyekszik állapotát. A siket ember az örök csend világában él, ezért gyakran magányossá válik, mégsem a csend okoz számára nehézséget, hanem a kommunikáció és az információfelvétel.