Szeptember 21. az Alzheimer-kór világnapja, amelynek megrendezését 1994-ben kezdeményezte – az Egészségügyi Világszervezet (WHO) támogatásával – a Nemzetközi Alzheimer Társaság. Magyarország 2002-ben csatlakozott a világnapi rendezvényekhez.

Az utóbbi években készült, szépen felépített, egyenes vonalú zenész-élettörténetek (Ray, A nyughatatlan) elbeszélőmódjával szakítva napjaink egyik legizgalmasabb stílusművésze, Todd Haynes rendhagyó filmet írt és rendezett egy rendhagyó művészről. Az I am Not There szubjektív hangvételű társasutazás, melynek minden résztvevője Bob Dylan – avagy az énekes különböző énjei. A Bálványrock – Velvet Goldmine és a Túl a mennyországon rendezője nem éppen konvencionális hozzáállásáról híres, hiszen egyszerű életrajzi film és romantikus dráma helyett fenti két alkotása olyan stílusbravúr, amely sikerrel egyesíti egy tanulmányfilm és egy zsánerkísérlet előnyeit, ráadásul a műfaji szabályoknak is mindkettő tökéletesen megfelel. A hetvenes évek glamkorszaka előtt tisztelgő Bálványrock például képileg tökéletesen hű a David Bowie nevével fémjelzett időszak audiovizuális terméséhez, miközben a díszes felszín alatt a művész személyiségét, motivációit, kudarcait és vonzódásait kutatja, valamint megkísérli rekonstruálni kapcsolatát Iggy Poppal, a korszak másik, nem kevésbé öntörvényű ikonjával. A Túl a mennyországon másik kort idéz meg: az ötvenes évek tabutörő melodrámáit, egészen pontosan Douglas Sirk filmjeit, melyekben látszólag átlagos háziasszonyok lázadnak fel a társadalmi konvenciók ellen. Haynes ebben a művében tankönyvi példáját adja a stíluselemek pontos és praktikus használatának, és úgy mond kritikát a mai világról, hogy a csomagolásnak köszönhetően szinte elemeli a történetet a valóság talajáról, mondhatni bivalyerős pálinkát tölt a konyakmeggybe. Mind a hat te magad légy! Ilyen kiáltványszerű előzmények után joggal várhattuk, hogy Bob Dylan életének és munkásságának bemutatásában egymást érik majd a stiláris és kulturális kikacsintások, szerepet kap a dramaturgia pszichoanalitikus (személyiségvizsgálat szilánkos történetmeséléssel) használata, és hangsúlyos lesz a kreatív csapongás is. Tévedés nem történt, csak kellemes meglepetés. Haynes ugyanis hat elképzelt szereplő között osztotta szét Dylan legjellemzőbb tulajdonságait, hogy az ő – sokszor valós események ihlette – történeteiket összefonva mutasson be egy lehetséges változatot a radikális gondolkodású zenész életéről. A 11 éves Woody (Marcus Carl Franklin) fekete bőrű vagabond gitáros kisfiú, aki tehervonatokon utazva járja a vidéket, és korához képest meglepően komoly témákról énekel. Jack Rollins (Christian Bale) a korai Dylan megfelelője: folkzenész gitárhős, aki rádióstúdióban és fesztiválokon vezeti vissza hallgatóit az amerikai népzene gyökereihez. Arthur Rimbaud (Ben Whishaw) a zenészben szunnyadó költőt szimbolizálja, csak ritkán szólal meg, de akkor is képekben beszél. Robbie (Heath Ledger) az ellenkulturális filmsztár, Dylan sötét oldalának birtokosa: önző, hiú és nőgyűlölő. Billy (Richard Gere) a civilizáció elől menekülő öreg hobó. És mind közül a leghangsúlyosabb szereplő: Jude (Cate Blanchett), a hatvanas évekbeli Júdás-Dylan, aki az akusztikus hangzást eldobta a hangos elektromos hangszerek kedvéért, és ezzel elveszítette népes rajongótáborának egy részét. Női ráérzés Az életmű ismerői számára az I’m Not There izgalmas kalandozás Dylan életének valós és elképzelt díszletei között, érzések és idézetek tárháza, eligazító zenei aláfestéssel összekötött gondolatképek és képgondolatok sorozata, egy ember elméjének feltérképezése. A laikusok persze kevesebb „ahaélménnyel” térnek majd haza a moziból, a kulturális utalások, korváltások, vizuális ötletek és dalok azonban nem idegenítik el őket a történettől – és magától Dylantől –, hanem felkeltik kíváncsiságukat, hiszen egy ember személyiségének, művészetének és gondolatainak szabad értelmezése jóval több helyet hagy a szorgos fantáziának, mint az egyenes vonalú történet, amely a könnyek és verejték ellenére sokszor szárazabb egy lexikonnál. Az pedig már csak hab Dylan torkán, hogy a legizgalmasabb énjét éppen egy nő alakítja, méghozzá olyan hitelességgel és átéléssel, hogy akár maga Winston Churchill is hálás lenne, ha Cate Blanchett bújna a bőrébe – és a jelek szerint a színésznő még abban a szerepben sem okozna csalódást.

A korábbi évekhez hasonlóan a középiskolás diákok körében most is Mátyás király a legnépszerűbb történelmi személyiség, míg a tanároknál Széchenyi István vezeti a ranglistát.

  Jót tesz a vérnyomásnak és egyértelműen szívvédő az ebéd utáni rendszeres szunyókálás, amely akár 37 százalékkal is csökkentheti a koszorúér-halálozást. A hatáshoz ráadásul nincs köze a mediterrán diétának – állítja az eredményeket közlő görög munkacsoport. Néhány hete a Liverpooli Egyetem munkatársai a délutáni szundikálás antihipertenzív hatásának mechanizmusát is leírták.    A hipertónia kezelését valamennyi nemzetközi terápiás irányelv szerint nem gyógyszeres módszerekkel kell kezdeni. A dohányzás abbahagyása, a konyhasóbevitel vagy a testsúly csökkentése, az alkoholfogyasztás mérséklése, a rendszeres mozgás mellett mindig javasolják a stressz minimalizálását is.  A nem gyógyszeres antihipertenzív terápia a kezelés logikus indítását jelenti: mellékhatástól nem kell tartani, sőt eredményesen mérsékelhető vele az enyhe magas vérnyomás. Ráadásul az egészségbiztosítás szempontjából ez a leginkább költséghatékony kezelés, mivel itt mindent a beteg és családja fizet. Persze, spórolhat is: nem kell cigarettát venni, konyhasót is alig (bár a nátriumszegény só drága), a rendszeres mozgással is jókora összeg takarítható meg, ha valaki begyalogol a munkahelyére. A mérsékelt alkoholfogyasztás is olcsóbb, mint a vedelés.   Ami a stresszhelyzetek megelőzését illeti, korunk szakirodalma sok adatot és ajánlást fölsorakoztat azon vélemények mellett, hogy a munkáltatók az egészség érdekében igyekezzenek stresszmentes munkahelyeket teremteni, ami extra költséget jelent, és kérdés, hogy hoz-e extra profitot. Ráadásul a „stressz” kifejezés hibás használatát jó volna végre eltüntetni. Selye János írásaiban világosan megfogalmazta, hogy a kedvező hatást jelentő stressz, az „eustressz” nélkülözhetetlen, hogy a gyermek emberré váljon, és az sem kedvezőtlen, hanem eustressz, ha meglátjuk azt, akit szeretünk. Bajt csak a distressz, a káros hatás jelent, azt kellene minél távolabb tartani magunktól és szeretteinktől.   Szieszta eustressz  A mediterrán országok kedvező kardiovaszkuláris halálozási adatait legtöbbször a mediterrán diéta javára írják, pedig ezen országokban vannak egyéb jótékony tényezők is. Ilyen az ottani életvitelhez hozzátartozó délutáni szunyókálás, a szieszta is. Aki keveset szundikál, de sokat olvas, megtudhatja, hogy Leonardo da Vinci is szeretett időnként lepihenni, hasonlóképp Albert Einstein és Sir Winston Churchill, és kiváltképp az utóbbi kora – 91 évet élt – igazán imponáló.   Sokat kellett aludni ahhoz, hogy ezek az eredmények megjelenjenek a tudományos szakirodalomban. A korai adatok meglehetősen ellentmondásosak voltak: Jeruzsálemben a szieszta nem sok jóval járt, Costa Rica lakói számára a délutáni pihengetés szignifikánsan növelte az infarktus kockázatát. Szerencsére más vizsgálók szerint a görögök és a kínaiak számára az ebéd utáni lepihenés kifejezetten jót tesz. A Washingtonban dolgozó Tsung O. Cheng néhány éve egy epidemiológiai szaklaphoz írott levelében figyelmeztetett mindenkit, hogy az amerikai fővárosban lévő Kínai Nagykövetségen nem tanácsos bárkit is keresni 12 és 14 óra között, mert szundikálnak.   Az igazi áttörés idén jelent meg. Februárban Androniki Naska és munkatársai ismertették az EPIC (Greek European Prospective Investigation into Cancer and Nutrition) vizsgálat adataiból azokat, melyeket 23 681, egészséges felnőtt átlagosan hat évnél hoszszabb megfigyelése során nyertek. Az eredmények azt mutatták, hogy a sziesztázás egyértelműen szívvédő.   A munkacsoport azt találta, hogy azoknak az egészséges vizsgálati alanyoknak, akik délutánonként – bármilyen hosszan és heti gyakorisággal – szundikáltak, 34 százalékkal alacsonyabb volt a koszorúér-mortalitása, mint azoké, akik soha nem dőltek le ebéd után. Akik csak néha szundikáltak, azoknál ez a nyereség 12 százalék volt, míg a rendszeres sziesztázók koszorúér-halálozása 37 százalékkal lett kisebb. A kedvező hatás férfiakban lényegesen kifejezettebbnek mutatkozott, míg a hölgyek tényleges nyereségét azért nem lehetett igazolni, mert az esetszám a statisztikai értékeléshez túlságosan kicsiny volt.   Tekintve, hogy a vizsgáltak valamennyien görögök voltak, többen fölvetették: nem a mediterrán diétának köszönhető mindez? A tanulmány vezető szerzője, Dimitrios Trichopoulos erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt. Ő vezette azokat a korábbi vizsgálatokat is, melyek az olívaolaj és a mediterrán étrend szívet védő hatását bizonyították. Az EPIC tanulmányban a dohányzást, a diétát, a rendszeres mozgást a statisztikai értékelésben figyelembe vették: itt a siker kizárólag a sziesztának köszönhető.    A heverés vagy az alvás?   Néhány hete jelent meg a Liverpooli Egyetem munkatársainak dolgozata, amelyben a délutáni szundikálás antihipertenzív hatásának mechanizmusát igyekeztek tisztázni – vagyis azt, hogy a szieszta szívvédő tulajdonsága a relaxált helyzetnek (a heverésnek) vagy az alvás valamelyik fázisának a javára írható-e. Kilenc egészséges, átlagosan 34 éves önkéntest soroltak be a csoportba, akik a vizsgálat előtti éjszaka csak négy órát alhattak, hogy jól essen 14 óra után az egyórányi szieszta.  Mindegyik önkéntes egyik napon – relaxált körülmények között – egy órát álldogált, hogy kimutassák, van-e valamilyen hatása álló testhelyzetben a nyugalmas körülményeknek. Egy másik napon egy órát feküdtek, de nem alhattak. A harmadik vizsgálati napon egyórányit alhattak délután. Mindannyiszor poliszomnográfiás monitorozás történt a vérnyomás, pulzusszám és a felkar bőrének vaszkuláris konduktanciája (cutaneous vascular conductance, CVC) mérésére.   Önmagában a relaxáció sem állva, sem fekve nem hozott semmiféle értékelhető változást. A kontrollnapokhoz képest a besötétítés után a mély alvásig tartó, átlagosan 9,7 perc alatt a szisztolés vérnyomás közel 5 Hgmm-rel, a diasztolés érték 3,6 Hgmm-rel csökkent, a CVC 9,5 százalékkal, szignifikáns mértékben emelkedett. A kardiovaszkuláris funkció változása az alvás további időszakában nem volt értékelhető. A kutatók következtetése az volt, hogy a „lámpaoltás” és a tényleges elalvás közötti időszakban mérhető a vérnyomás legnagyobb akut csökkenése a szieszta alatt.   Aludjunk rá egyet!  Reménykedhetünk, hiszen az Országos Választási Bizottság éppen most egyhangúlag hitelesítette a szieszta bevezetéséről szóló népszavazási kezdeményezést. Ennek értelmében szavazhatunk arra a kérdésre: „Egyetért-e ön azzal, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlése törvényt alkosson a szieszta bevezetéséről?” Ha a hazai szavazók – várhatóan elsöprő többséggel – igent mondanak és a parlament törvényileg elrendeli a kötelező sziesztát, csak rajtunk múlik, hogy gyakoroljuk ezt a nagyszerű antihipertenzív öngyógyítási módszert.   A törvény megjelenése persze még sok időt igényel. Addig is élnünk kell a szív- és érbetegségek megelőzésére ismert minden lehetőséggel: tegyük le a cigarettát, naponta gyalogoljunk legalább fél órát, ne sózzuk túl az ételt, táplálkozzunk egészségesen, szabaduljunk meg fölös kilóinktól, és ha választhatunk, keressünk olyan munkahelyet, ahol a délutáni szundikálás feltételeit a distressz kezelése végett a vállalat vezetése biztosítja.   Ha a szieszta kínálta gyógymódot öntevékenyen mi magunk igyekszünk megtenni és a főnök rajtakap, mondjuk neki, hogy a legújabb orvosi szakirodalom tanácsait igyekszünk érvényesíteni (J Appl Physiol 2007, 103:1332–1338). Ha a főnök olyan, hogy ezt aligha fogadná el, mielőtt az akciót megkísérelnénk, aludjunk rá egyet. Lehetőleg ebéd után.