Az őszi bécsi kiállítási szezon kétségkívül legnagyobb slágere az Albertina Vincent Van Gogh-tárlata lesz Rajzolt képek címmel. A rendkívül gazdag és egyedülálló, szeptember 5-én megnyíló kiállítás keretében a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjának száz rajza és ötven festménye lesz látható.

Festők idénye van mostanában a magyar színpadon. Tavasszal egy flamand társulat Rembrandtról szóló zenés darabot vendégjátszott nálunk (Greeneaway, a festői képkompozitor filmrendező is besegített a látványvilágába). Nemrég Esterházy Péter különleges drámai szövegét, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokat mutatta be a Pesti Színház. A tatabányai Jászai Mari Színház pedig Dunai Ferenc Van Gogh szerelme című komédiáját játssza. Ez az előadás is meglehetősen különleges.

Festők idénye van mostanában a magyar színpadon. Tavasszal egy flamand társulat Rembrandtról szóló zenés darabot vendégjátszott nálunk (Greeneaway, a festői képkompozitor filmrendező is besegített a látványvilágába). Nemrég Esterházy Péter különleges drámai szövegét, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokat mutatta be a Pesti Színház. A tatabányai Jászai Mari Színház pedig Dunai Ferenc Van Gogh szerelme című komédiáját játssza. Ez az előadás is meglehetősen különleges.   Mindenekelőtt a szerzője miatt. Dunai fiatal újságíróként a Vígszínház fölfedezettje volt a hatvanas években. Legsikeresebb vígjátéka, A nadrág – Feleki Kamillal és Ruttkai Évával – hosszú szériát futott be. A szerző szatirikus, enyhén szemtelen rendszerkritikai fricskáit – főként Az asszony és pártfogói című darabban – nem jól viselte az elvtársi felügyelet, ő viszont a piszkálódásokat tűrte rosszul. Inkább elhagyta az országot. Akkor úgy mondtuk: disszidált. A mesterségével nem hagyott föl, játszották is egy-egy darabját, Csehov-átiratát, főként Angliában, ahol jelenleg is él. A rendszerváltoztatás után nálunk is volt – nem éppen sikeres – színházi bemutatója.   A Van Gogh szerelme a művész és a nyárspolgár ellentétéről szól. A fiatal festő nyomorog, nem tudja eladni a képeit, képkereskedő öccse Párizsból küldött apanázsából él, ráadásul feleségül akarja venni Christient, kétgyerekes proletár prostituált szeretőjét, amit a puritán, vallásos Theo látogatásakor már képtelenség eltitkolni. Theo, ha már nem tudja rávenni a bátyját, hogy fessen „bájos kis dolgokat, amelyek kelendőek”, további támogatásának feltételéül szabja, hogy küldje el Christient. Amit Vincent végül meg is tesz. Mert „a festményeknek meg kell festődniük”.   Az egyszerű, konvencionális dramaturgiával szerkesztett cselekmény realista drámai keretbe illeszkedik. Az előadás azonban megbontja ezt a keretet, amitől minden fölborul. Szó szerint. A rendező Simon Balázs a festő műterme helyett egy padlódeszkából épített, homorúan hajlított, meredek csúszdán játszatja el az egész darabot. (A műteremre csak az oldalra állított – üres – képkeretek emlékeztetnek, ezeket nézik a szereplők úgy, mint akik a festményeket is látják bennük.) A járás, sőt a megállás is bizonytalanná, billenékennyé válik ezen a terepen. Theo és Tersteeg, egy másik, hasonló típusú képkereskedő alig tudják megőrizni rajta polgári felsőbbrendűségüket, az utóbbiból ki is tör a felszín alá rejtett állati ösztön. Vincent és Christien viszont felszabadultan viháncolnak, kergetőznek, gurulnak a „lejtőn” – amíg az ellentétek ki nem robbannak. A többszörösen megalázott Christien plebejus közönségessége trágárságban, részegségben, meztelenségben kulminál, a csúszda sörcsatakossá és – egy lehengeredett, óriási papírlepedőn – testfestékessé válik. Csupa megbotránkoztató dolog történik, amitől „meg kell menteni” a művészt. Végül minden „polgárian” elrendeződik: Theo a múzeumokból ismert, elegáns kötélkordonnal műtermiesíti a kiürült helyszínt. Mintegy az utókornak.   Az előadásnak valójában nem Van Gogh a főszereplője, hanem a Christient játszó Sárosdi Lilla (a Krétakör Színház színésznője). Bizarr figura: szabadszájú, szemérmetlen és félbolond. De a lelke mélyén egyedül ő őszinte és természetes. Menyasszonyi ruhát visel (már amikor, mert hosszú időn át csak testfestéket), a fehér slepp fokozatosan elmocskolódik. Lábán rossz tornacipő. Jelenléte öntörvényű – átszakítja a „negyedik falat”. Kiszól a nézőtérre (ki is ül az első sorba), a rendező pedig visszaszól hozzá mint színészhez. (A bemutatón a szerző is megtette: belement a játékba.) Egyszerre alakítja a megírt karaktert és a színészt, aki játssza. Kilép a szerepből, újra visszalép, ki-be járkál színház és „valóság” között, dévaj szertelenséggel zúz szét minden egyértelműséget. Kovács Krisztián (Van Gogh), Horváth Sebestyén Sándor (Theo) és Egyed Attila (Tersteeg) is jók, de ők megmaradnak az illedelmes realizmus keretei között (bár az utóbbi egy dühkitörése felszakítja a látszatot). Akár szándékos ez a szerepmegosztás, akár a színészi jelenlét és anyagkezelés különbségeinek eredménye – nem tudom teljes bizonyossággal eldönteni –, mindenesetre új elemet visz Dunai Ferenc darabjába. Az alternativitás mint a nyárspolgári konvenciókkal szakító művészi magatartás nem a föl nem ismert festőzseni sorsában, hanem a megzabolázhatatlan civil dilettáns példáján tanulmányozható. Az alkotó géniusz, ha érvényesülni akar, el kell, hogy fogadja a konszolidált életkeretet; akinek viszont az életformája alternatív a társadalmi konvenciókkal szemben, annak nincs sok esélye.   Legalábbis így mondja ez az érdekes előadás.