Embernek lenni értékrendet is jelent – vallja prof. dr. Brooser Gábor, a hajdanvolt Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem egykori rektora. A szemészprofesszor élete tele volt élményekkel, hittel, illúziókkal, amelyek nagy részét – mint mondja – le kellett bontania. De a lényeg nem változott. Keveseknek adatik olyan tartalmas élet, mint önnek, aki végigélte a háborút, a nyilasokat, ’56-ot, aki gyógyítóként, tanítóként ennyire benne élt volna a 20. század történelmében. Ha lehetne, ma is az orvosi pályát választaná? Azt hiszem, lennek olyan balga, mert csaladi korulmenyeim, szemeszorvos edesapam es hallatlan szerencsem folytan olyan kornyezetben nohettem bele ebbe a hivatasba, hogy sosem tudtam levetkozni ennek belso szepsegeit. A korhazban, ahol apam a szemeszeti osztalyt vezette, vinces apacak szolgaltak es valogatott orvosgarda dolgozott. A tisztasag, a csend, a halk beszed, a betegert valo aggodas, az egyutterzes mindent athatott, visszatukrozodott a szemelyzet magatartasan, a betegek hangulatan, meg az orvosi munka milyensegen is. Ebben a kozossegben a sebesz orvostol a kazanfutoig mindenki igyekezett emberileg es szakmailag is a legjobbat adni. Termeszetes volt, hogy evtizedekig ugyanazon a helyen dolgoztak es senki nem akart megvalni ettol a nyugalmat sugarzo helytol. Apam a haborus viszontagsagok es a valtozo idok nehezsegei kozepette is mindenutt szeretetet kapott a betegeitol, ami persze onnan eredt, hogy o is szeretetet adott a betegeinek. A Bakáts téri kórházról, a mai Schöpf-Merei Ágost Anyavédelmi Központról beszélünk? – Igen, ami akkor a Hangya Szövetkezet Kórháza volt. A kert gondosan ápolt, a kórtermek, a kezelőszobák, a váróhelyiségek, az ambulancia patyolattiszta, a folyosók kőborítása tükörfényes, a laboratóriumok, a mellékhelyiségek makulátlanok, rendezettek. A kis, szanatórium jellegu intézményben családtagok voltak a betegek, családtagok az orvosok, s aki bejött az épületbe akár csak egy ambuláns vizsgálatra, azonnal megérezte ennek a levegőjét. S mivel az ember élete során nem tudja levetkőzni a nevelését, a szüleitől beléivódott impressziókat, én is maradtam egész életemben az apámhoz hasonlóan naiv, betegszerető orvos. Erre a szemléletre ma is sokat hivatkozunk, de lassan eltunik. A 21. században számokban, percátlagban beszélünk, kötelmeket írunk elő, de nem biztosítjuk azok végrehajthatóságát. A beteg közben meg csak úgy van. Ugye most az a jelszó, hogy jobb a betegnek 55 kilométert utazni a jobb ellátásért, mint a saját városában gyengébbet kapni. Csakhogy, aki volt már igazán beteg, az tudja, hogy ez így mennyire nem igaz! Ön volt már komoly beteg többször is. Milyen volt a másik oldalon? A másik „szerepben”? – Igen, átestem néhány halálosnak mondott betegségen. Azt hiszem, remekül tudtam követni az orvosi muködést, mindazt, amit a kollégáim rajtam, bennem végeztek. Orvosként egyrészt hideg fejjel, tiszteletteljesen és elismeréssel tudtam nézni, sőt élvezni, amit tesznek. Másrészt betegként volt bennem késztetés arra, hogy segítsem őket. Persze én is féltem. De volt bennem egy megmagyarázhatatlan kis patent, egy kapocs, ami összekötött a belső nyugalommal. A biztonsággal. Valamivel, amitől az volt a meggyőződésem, hogy menni fog.Mindig megvolt ez a patent? – Ha végiggondolom, igen. Amikor anyám elengedett a háborúba, egy szót sem szólt. Csak keresztet rajzolt a homlokomra és megcsókolt. A lövészárokban sokan nem gondolkodtak, csak kiabáltak, hogy Mária, segíts, meg édesanyám, segíts! – de nekem nem kellett kiabálnom a pergőtuzben. Ez a pici patent tartott. A kórháznak az én időmben megvolt a maga hangulata, lelkisége, felfogása, stílusa, amivel segítette a beteg emberek lelki gyógyulását, azt, hogy bizalommal fogadják el az orvosok javaslatait. Most ez kiesik a rendszerből. Mintha nem tudnánk már beleérezni magunkat a betegágy mentalitásába. Sok országban jártam, sok kórházban dolgoztam, s láttam, hogy félresiklik az az egészségügy, ami nem tud ezzel a hozzáállással építkezni. Világszerte a költséghatékonyságról beszélnek, az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető összeegyeztethetőségérőlimages/ – Igen, mert a medicina technikai üzletté vált, a gép- és gyógyszerfejlesztés rendkívül tőkeerős világának a kezébe került. Lassan a gyógyszergyár megveszi magának a betegeket, a muszergyár az orvosokat. De a szerencsétlen beteg mit vegyen meg? Mindaz, amit fontosnak tartott az életében, most összeomlani látszik, vagy legalábbis más irányba tart. Ön sokat tett azért, hogy a kamara egyesületből köztestületté váljék – jövőre nem lesz kötelező a tagság. A Haynal Imre – egykori orvostovábbképző – Egészségtudományi Egyetem (a mai Országos Gyógyintézeti Központ) rektoraként sokat küzdött a megfelelő egyetemi integrációért – a továbbképzés ma romjaiban hever és az ön egykori klinikáira is bezárás vár. Csalódott?– Legyünk őszinték, nagyon rosszul élem meg; mindez elvágja a kapcsolatot a hivatásommal is. Mindazt, ami ezen a telepen kialakult 1956 után, az tette nemzetközileg elfogadott, az egész ország orvosi erőit összefogó, jó továbbképző hellyé, hogy megszerveztük belőle a Haynal Imre Egyetemet. A továbbképzés olcsó volt és a szakma kívánságai szerint muködött. Ma ez már messze nem így van; ha a gyógyszergyárak csinálják, akkor van továbbképzés, ha nem, akkor nincsimages/ és a gyógyszergyáraknak persze megvannak a maguk szempontjai. Szemészeti klinikánk volt az első lézergyógyító hely; elöl jártunk, jól csináltuk – most még van egy kicsi osztály, ami hamarosan megszunikimages/ Az utolsó egyesületi kamarai elnökként két évig tárgyaltam, vitatkoztam az akkori miniszterrel, pártokkal és hivatalokkal, hogy legyen kötelező a tagság. Szegény Huszár Csaba doktor ekkor kapott infarktust és azt hiszem, ebbe halt beleimages/ Állandó küzdelem volt, de lassan megértették, ha nem kötelező a tagság, akkor hiányzik a morális magimages/ Milyen ma a morál? – Jobb, mint általában a társadalomban, mert az orvosi hivatás olyan érzéseket kelt, olyan élményekkel jár, amelyek a fiatal orvost emberré teszik, miközben belenő a szakmába. Csak hát, ha később ez a gondolkodó ember nem tudja rendesen nevelni a gyerekét, nem tud eleget fordítani a lakására, az öltözködésére, a továbbképzésére, az olvasmányaira, utazásra, akkor mi lesz belőle? Az, ami felé haladunk: szakmai szolgáltató, megszabott munkaidővel, megszabott bérrel, akinek munkaidőre, emberi energiára tekintet nélkül, mindig a maximumot kell nyújtania. Ha hibázik, jön a följelentés, a számonkérés, de az az emberi, baráti kapcsolat, az a vezetői stílus, ami valaha segítette a fiatal orvosokat a pályaválasztásukban, ma már nemigen jellemző. A professzor helyett most tesztlapokkal találkoznak a hallgatók, meg egy-két tanársegéddel. És rengeteg géppel. De nem tudom, honnan meríthetnének emberségből példátimages/Azt gondolja, hogy nincsenek ma már elegendő számban olyan nagy személyiségek az orvoslásban, akikre a hallgatók felnézhetnek? – Mi, idősebbek a saját humánus ideáink alapján hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy nincsenek, vagy csak kevesen vannak. De vannak. Volt munkatársaim, főorvosok, akik felelős helyen dolgoznak. Mostanában látom, hogy ők is ahhoz hasonló mentalitást adnak tovább, mint amiben én éltem. Pedig nem mondtam nekik, nem kértem tőlük soha. Az volt az elvem, hogy a főnök ne veszekedjen, ne számon kérjen, hanem mutasson példát. De a legtöbb intézetben a bizonytalan és függésben lévő igazgatók nem érnek rá, gorombán bánnak az osztályvezetőkkel, akik ezt továbbadják a beosztottaknak. Ezernyi gond gyötri őket, s amikor le kell állni a mutétekkel, mert felhasználták a havi kontingenst, olyan rossz a betegnek azt mondani, hogy várjon, majd később megoperálják. Ezek természetellenes és a gyógyítás lelkiségétől eltaszító helyzetek, amelyeket nem volna szabad beengedni az intézetekbe. A kórház nem szakipari üzem.Amikor ön ismerkedett a szakmával, akkor sem volt sok pénz, mégis meggyógyították, akit lehetett. – Hát igen, a szolidaritás, amire ma annyit hivatkoztunk, nem vehető ki a rendszerből. A háború alatt és után végtelen volt a nyomor, primitív problémák és genynyedés mindenütt, de megvolt az emberi hozzáállás a beteg és az orvos részéről is. És ami nagyon lényeges és ma nagyon hiányzik: az ápolószemélyzet részéről is. Tisztelet a kivételnek, mert ma is vannak nagyszeru nővérek, de olyan kevesen és olyan túlterhelten, ahogyan már létezni is nehéz. A fiatal ápolók a sok tennivaló, a gépesített muködés között már nemigen érzik meg a másikban a félő, a segítséget váró, a minden szóra éhes elesett beteget.Hiányzanak a „Matildok”? – Biztos vannak ma is, de Matild extrém példa. Matild mélyen hívő és a lelke mélyéig derus, segítőkész, hihetetlen szorgalmú ember volt. Csodálatos ember, egy szent. Ilyen etalonok kellenének a ma emberének is. Ha hívnak előadást tartani, mindenütt róla kérdeznek. Annyira hiányzik ma egy jó gondolat, az emberi helytállás. Nem akarom vádolni a kortársainkat, de a politika teljesen bemocskolta az életünket, elvette a fogalmak erejét és tartalmát.A derű, amit Matild egyik lételemeként említett, szükségszeru velejárója a hitnek vagy csak kegyelmi állapotokban adatik meg az embernek?– Ahhoz szoktunk, hogy a hitet a kereszténységre szukítsük, a kegyelmi állapotról pedig azt hiszszük, hogy az csak a keresztényeknek, azon belül is csak a katolikusoknak vagy csak a protestánsoknak jut. Jártam az arab világban, beszélgettem egy nagyon bölcs imámmal. Megállapodtunk abban, hogy a hit egy nagy hegy. Ennek a tetejére igyekszik minden ember – akarva vagy akaratlanul. A hegyre számtalan ösvény vezet. Az viszont tétel: hegyre kell menni, nem lefelé sétálgatni! Adni kell azért, hogy kapjak. Tenni kell másokért, hogy értem is tegyenek. Szeretni kell, hogy szeressenek.Mit ad az orvosláshoz a hit? Egyáltalán, muvelhető (jól) nélküle? – Ha engem kérdez, azt mondom, bun az orvoslást hit nélkül, a természet csodálata nélkül végezni. Ha az orvos egy kicsit odafigyel a szövettanra, élettanra, anatómiára, csodákat, egy egész mikrokozmoszt lát, amelynek muködését fenntartani, helyreállítani, megmenteni gyönyöru dolog. Mindezt szaktevékenységre szukíteni – azt mondom, nem éri meg a fáradságot. Hiszek abban, hogy minden orvos a szakmája hatására emberré fejlődik. Geothének volt egy mondása, amit etikai előadásokon gyakran elmondtam, mostanában meg régi tanítványaim idézik nekem a villamoson: Az orvos is Ember. Embernek lenni pedig értékrendet is jelent – ha nagybetuvel írjuk a szót. Professzor úr! Életrajzi ihletésu könyvében több helyütt is ír transzcendens élményeiről. Korábban is beszélt ezekről? – Nem. Hatvan évig hallgattam. Egyrészt a politikai körülmények, másrészt a közízlés miatt. Csak azoknak beszéltem róla, akik kérdezték. Aztán egyik filozófus lelki társam azt mondta: Gábor, most már meg kell szólalni! Most már bun hallgatni. Akkor leültem és megírtam a Kenyereim történetét, mert azt gondolom, tovább kell adnom azokat az értékeket, amelyeket életem során összegyujtöttem.Ön mindig vonzódott az ókori kultúrákhoz... – Érdekelt a régészet. Aztán ennek szellemi tartalma, és eközben fölfedeztem a kontinuitást Babilóniától a zsidó kultúrán át a katolikus szertartásig. Megértettem, mi a megváltás – hogy mi is hozzájutottunk azokhoz a lelki kincsekhez, amelyeket az egyiptomi papok vastag falak mögött őriztek és csak a fáraóval közöltek. És azt a szellemi kincset, amit régen a papok és a beavatottak irigyen és vadul őriztek a néptől, Krisztus odaadta a népnek. Itt az írástudók felelőssége. Megélek egy vallásból vagy tanítok?Tanít még? – Nem.Nem kellene? – Kellene. Aktívan már nem operálok és gyógyító munkám is egyre szukül, de azért hívnak előadásokat tartani. Félelmetes, hogy főként az idősebbek, akik talán félnek meghalni és keresik a pozitív élményeket. Az átlagfiatal sajnos másban keres kézzelfogható élményeket, ezért, ha eszemmel irigyelném is a mai fiatalokat, lelkileg inkább sajnálom legtöbbjüket. A mi életünk tele volt szép élményekkel, illúziókkal, amelyek nagy részét persze le kellett bontanunk, de a lényegük megmaradt.Ha idézhetem: „Életünk vége felé nem az tunik már szépnek és emlékezetesnek, mint amiért az elején annyit küszködtünk. A fizika nyelvén szólva, más távlatból nézünk az eseményekre.” Az ön életében mi változott? – A hiúságom elkopott. Megtanultam, hogy semmivel sem vagyok különb másnál. Ugyanolyan esendő, idegeskedő, feledékeny ember vagyok, mint a mellettem ülő. De az a mag, amit fiatal koromban belém ültetett a család és Matild nővér, az megmaradt. Megmaradt, hogy nagyon szerettem éjszaka ügyelni az ötvenes években, amikor kék lámpák égtek a folyosókon. Ilyenkor azt éreztem, hogy most én vigyázok az emberekre. Aztán ’56 után, amikor éjfélkor jött a portás suttogva: „Itt egy beteg, be tetszik kötni? Csak vigyázzon, a véres vattát ne tegye a ledobóba, mert észreveszik!” Így ment ez másfél évig, míg el nem tanácsoltak a klinikáról. Ezek az élmények utólag válnak széppé, akkor, amikor a bekötözött, gennyedő combú gyerek családja titokban megsimogatja az ember karját az utcánimages/ Most, hogy öregszem, egyre inkább naiv, értékfüggő vágy van bennem az iránt, amit a szülői házban éreztünk, hogy szeretni akarjuk az édesanyánkat, úgy akarunk dolgozni, ahogy az édesapánkimages/ És valami belső kapcsolatrendszer teljesedik ki az emberben. Hogy ez jó, vagy ez már a búcsúzás, azt nem tudom. De, hogy szép, az biztos.