A Medicalonline kiadója, a Professional Publishing Hungary Kft. gondozásában megjelent a Journal of Clinical Oncology, és az Egészséglap legújabb száma. A kéthetente megjelenő Medical Tribune 13-14. ,valamint a Nőgyógyászati és Szülészeti Továbbképző Szemle legújabb példányát napokon belül kézhez kapják olvasóink.

Az utóbbi években készült, szépen felépített, egyenes vonalú zenész-élettörténetek (Ray, A nyughatatlan) elbeszélőmódjával szakítva napjaink egyik legizgalmasabb stílusművésze, Todd Haynes rendhagyó filmet írt és rendezett egy rendhagyó művészről. Az I am Not There szubjektív hangvételű társasutazás, melynek minden résztvevője Bob Dylan – avagy az énekes különböző énjei. A Bálványrock – Velvet Goldmine és a Túl a mennyországon rendezője nem éppen konvencionális hozzáállásáról híres, hiszen egyszerű életrajzi film és romantikus dráma helyett fenti két alkotása olyan stílusbravúr, amely sikerrel egyesíti egy tanulmányfilm és egy zsánerkísérlet előnyeit, ráadásul a műfaji szabályoknak is mindkettő tökéletesen megfelel. A hetvenes évek glamkorszaka előtt tisztelgő Bálványrock például képileg tökéletesen hű a David Bowie nevével fémjelzett időszak audiovizuális terméséhez, miközben a díszes felszín alatt a művész személyiségét, motivációit, kudarcait és vonzódásait kutatja, valamint megkísérli rekonstruálni kapcsolatát Iggy Poppal, a korszak másik, nem kevésbé öntörvényű ikonjával. A Túl a mennyországon másik kort idéz meg: az ötvenes évek tabutörő melodrámáit, egészen pontosan Douglas Sirk filmjeit, melyekben látszólag átlagos háziasszonyok lázadnak fel a társadalmi konvenciók ellen. Haynes ebben a művében tankönyvi példáját adja a stíluselemek pontos és praktikus használatának, és úgy mond kritikát a mai világról, hogy a csomagolásnak köszönhetően szinte elemeli a történetet a valóság talajáról, mondhatni bivalyerős pálinkát tölt a konyakmeggybe. Mind a hat te magad légy! Ilyen kiáltványszerű előzmények után joggal várhattuk, hogy Bob Dylan életének és munkásságának bemutatásában egymást érik majd a stiláris és kulturális kikacsintások, szerepet kap a dramaturgia pszichoanalitikus (személyiségvizsgálat szilánkos történetmeséléssel) használata, és hangsúlyos lesz a kreatív csapongás is. Tévedés nem történt, csak kellemes meglepetés. Haynes ugyanis hat elképzelt szereplő között osztotta szét Dylan legjellemzőbb tulajdonságait, hogy az ő – sokszor valós események ihlette – történeteiket összefonva mutasson be egy lehetséges változatot a radikális gondolkodású zenész életéről. A 11 éves Woody (Marcus Carl Franklin) fekete bőrű vagabond gitáros kisfiú, aki tehervonatokon utazva járja a vidéket, és korához képest meglepően komoly témákról énekel. Jack Rollins (Christian Bale) a korai Dylan megfelelője: folkzenész gitárhős, aki rádióstúdióban és fesztiválokon vezeti vissza hallgatóit az amerikai népzene gyökereihez. Arthur Rimbaud (Ben Whishaw) a zenészben szunnyadó költőt szimbolizálja, csak ritkán szólal meg, de akkor is képekben beszél. Robbie (Heath Ledger) az ellenkulturális filmsztár, Dylan sötét oldalának birtokosa: önző, hiú és nőgyűlölő. Billy (Richard Gere) a civilizáció elől menekülő öreg hobó. És mind közül a leghangsúlyosabb szereplő: Jude (Cate Blanchett), a hatvanas évekbeli Júdás-Dylan, aki az akusztikus hangzást eldobta a hangos elektromos hangszerek kedvéért, és ezzel elveszítette népes rajongótáborának egy részét. Női ráérzés Az életmű ismerői számára az I’m Not There izgalmas kalandozás Dylan életének valós és elképzelt díszletei között, érzések és idézetek tárháza, eligazító zenei aláfestéssel összekötött gondolatképek és képgondolatok sorozata, egy ember elméjének feltérképezése. A laikusok persze kevesebb „ahaélménnyel” térnek majd haza a moziból, a kulturális utalások, korváltások, vizuális ötletek és dalok azonban nem idegenítik el őket a történettől – és magától Dylantől –, hanem felkeltik kíváncsiságukat, hiszen egy ember személyiségének, művészetének és gondolatainak szabad értelmezése jóval több helyet hagy a szorgos fantáziának, mint az egyenes vonalú történet, amely a könnyek és verejték ellenére sokszor szárazabb egy lexikonnál. Az pedig már csak hab Dylan torkán, hogy a legizgalmasabb énjét éppen egy nő alakítja, méghozzá olyan hitelességgel és átéléssel, hogy akár maga Winston Churchill is hálás lenne, ha Cate Blanchett bújna a bőrébe – és a jelek szerint a színésznő még abban a szerepben sem okozna csalódást.