hirdetés
2019. szeptember. 20., péntek - Friderika.
hirdetés

Nálunk még kevesen foglalkoznak a játékfüggősséggel

A Magyar Narancs Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológust, család- és párterapeutát kérdezte.

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) felvette a mentális betegségek közé a játékfüggőséget. Évtizedek óta nyomkodjuk a billentyűket, miért kellett eddig várni?

A játékfüggőség betegségként való elfogadtatása egy hosszabb folyamat állomása: az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) már 2013-ban felvette a mentális rendellenességek közé. Akkor még „internetes játékfüggősségről” írtak. A WHO kivárásra játszott, mert elég nehézkes a betegség meghatározása: bizonyos értelemben hétköznapi dologról beszélünk, viszont van egy addiktív szint, amit egyesek átlépnek.

Ez hogyan mérhető?

Egy tizenkét hónapos időintervallumot kell nézni: ha valaki egy hónapig intenzívebben játszik, akkor nyilván még nem függő. Viszont, ha mondjuk egy évig folyamatosan csinálja, akkor az mindenképpen jelzésértékű.

Az Egyesült Államokban egy 16 éves fiú felfüggesztette a tanulmányait azért, hogy napi 10-14 órát játszhasson a Fortnite-tal. Gyakori az ilyen extrém eset?

Abszolút gyakori. Azért tűnik ritkának, mert Magyarországon – a szakembereket leszámítva – kevesen foglalkoznak még a játékfüggősséggel. Egy másik amerikai fiú szintén nagyon sokat játszott a Fortnite-tal, amiért az édesanyja bedühödött, és kidobta a konzolját az ablakon. Ő azonban visszaszerezte a készüléket, majd indult egy versenyen és nyert 3 millió dollárt. Ez ott nem ritka.

Számos olyan verseny van, amiért óriási összegeket lehet nyerni. Közbejátszhat ez abban, hogy egyre több a játékfüggő?

Igen. Ráadásul az e-sport beissza magát a társadalomba: akadémiák, egyetemi szakok létesültek a közelmúltban. Egy egészséges e-sportoló napi 7-8 óra „munkaszerű” játék után leteszi a konzolt és hazamegy. Amiről mi beszélünk, az napi 12-16 óra a képernyő előtt. Ez már nem egészséges.

Az okostelefonok megjelenése mennyit gyorsított a tendencián?

Olyannyira, hogy megalkottak egy szakkifejezést, a nomofóbiát, ami azt jelenti, hogy az adott személy öt lépésnél távolabb nem megy a telefonjától: szeparációs szorongás lesz úrrá rajta. További érdekes adat, hogy egy átlagos amerikai tinédzser napi 150-160-szor csekkolja le a telefonját.

A teljes beszélgetés

 

(forrás: Magyar Narancs)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés