Orvoshoz készül? Visz útlevelet?
Jövő októbertől műttethetjük epénket Bécsben, gyomrunkat Párizsban, csípőnket akár Londonban – legalábbis elvileg. A határon átnyúló egészségügyi ellátásról szóló irányelv ugyanis ekkor lép életbe, addig is bőséges tennivalót adva a helyi szabályozásra kényszerülő kormányoknak, s nem kis fejtörést okozva azoknak a szolgáltatóknak, melyeknek jól fizető betegei könnyen dönthetnek úgy, inkább a szomszédos Bécs valamelyik klinikáján gyógyítatják magukat, hiszen a költségek egy részét a hazai társadalombiztosítás fizeti.
Az irányelv – igencsak leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy az uniós polgárok bármely tagállamban gyógyíttassák magukat, s ennek költségét saját egészségbiztosítójuk finanszírozza. Az igénybe vett egészségügyi szolgáltatás díját a hazai biztosító bizonyos határig megtéríti: általában annyit kell érte fizetnie, amennyit akkor utalna, ha a beteg a saját hazájában végeztetné el a szükséges orvosi vizsgálatot vagy beavatkozást. Ettől persze el lehet térni, például arra is lesz lehetőség, hogy a tényleges árat magára vállalja a biztosító – magát külföldön gyógyíttató magyar beteg esetében az Országos Egészségbiztosítási Pénztár –, mi több kifizetheti akár az utazás és szállás költségeit is, erre azonban kevés a remény. Valamennyi tagállam egészségügyi kasszája véges, nem véletlen az őszig tartó türelmi idő.
Így ugyanis a kormányoknak épp elegendő idejük marad arra, hogy egyenként eldöntsék milyen úton-módon kerülhetnék el, hogy egészségügyi rendszerüket agyonnyomják a rájuk zúdúló tagországi betegek, vagy – a hazai helyzetre gondolva – az OEP költségvetését „szétnyomják” az Európát jobb egészségügyi ellátásért bekalandozó magyarok beérkező számlái. A tagállamoknak az irányelv értelmében lehetőségük van bizonyos korlátok felállítására, így például egyes ellátásoknak más tagállamban történő igénybevételét engedélyhez köthetik, bár erről egyelőre még semmi konkrétumot nem hallani.
Az Európai Tanács és Parlament egyébként épp akkor – 2011 januárjában – fogadta el a határon átnyúló egészségügyi ellátásról szóló irányelvet, amikor hazánk látta el az Európai Unió soros elnöki tisztét. Ez az aktus az Európai Bíróságok ítéleteit mintegy lépésről lépésre követve, egy közel három évtizedes fejlődés végére tett pontot.
Az első áttörésre még 1986-ban került sor, amikor az Európai Bíróság egy ügy kapcsán kimondta, hogy uniós polgár egészségügyi szolgáltatás igénybevételére felkereshet egy másik tagállamot, az egészségügyi szolgáltatók pedig kötelesek alkalmazni az egyenlő bánásmód elvét, vagyis uniós kereteken belül állampolgárság alapján nem tehetnek különbséget a betegeik között. A második igen jelentős lépésre 1998-ig kellett várni. A méltán elhíresült Kohll és Decker esetekben foglalkoztak először a biztosító pénzügyi felelősségével, s ennek kapcsán a bíróság arra jutott, hogy a költségek megtérítése nem függhet a szolgáltatás igénybevételének helyétől, csak abban az esetben, ha olyan ellátásról van szó, amelyhez előzetes engedély szükséges.
Az irányelv azonban szab bizonyos határokat, így például nem alkalmazható tartós ápolási-gondozási szolgáltatásokra, vagy szervátültetés céljából történő szervelosztásra. Nem teszik kötelezővé azt sem, hogy az igénybe vett egészségügyi szolgáltató a beteg által használt nyelven kommunikáljon, vagy adja ki orvosi dokumentációját. Ugyanakkor minden tagállamnak ki kell jelölnie egy nemzeti kapcsolattartó intézményt, amely kellő mértékű tájékoztatást nyújt a tagállami betegeknek a saját egészségügyi ellátórendszeréről. Ezt a feladatot Magyarországon várhatóan az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ végzi majd.
A szolgáltatások határnélkülivé válása az állami és a magánszolgáltatók számára fájdalmas piaci átrendeződést hozhat, hiszen épp azokat a betegeket „fölözhetik le” akik ma még vagy bőséges hálapénz, vagy tisztes – bár sok esetben a számlaadást fájdalmasan nélkülöző – fizetség fejében vásárolnak maguknak egészségügyi ellátást. Ez – a szakértők reményei szerint – a jelenleginél jobb, minőségibb szolgáltatás irányába nyomhatja úgy az állami, mint a magánintézményeket.
|
Az irányelv nem számolja fel azokat a korábbi lehetőségeket, amelyek alkalmazásával az uniós állampolgárok jogosultak más tagállamokban egészségügyi ellátást igénybe venni. Így változatlanul megmarad az európai egészségbiztosítási kártya, amellyel átmeneti tartózkodás esetén lehet – lényegében sürgősségi – ellátásért orvoshoz fordulni. Vagyis ha valaki hirtelen rosszulléttel fordul orvoshoz, s van európai egészségbiztosítási kártyája, akkor ennek alapján kell ellátni, s a költségeket elszámolni. Megmarad az úgynevezett engedélyezett – hazai terminológiával – külföldi gyógykezelés lehetősége is. Ez többek között abban különbözik a határon átnyúló egészségügyi ellátás keretében történő országhatáron túli orvosi ellátástól, hogy az egészségügyi szolgáltatás igénybevételét lehetővé tevő szervezőmunkát teljes egészében az OEP vállalja magára – akár tolmácsot is biztosítva -, akárcsak az utazás vagy adott esetben a szállás költségeit is. S megmarad az egyik országban lakóhellyel, a másikban viszont munkahellyel rendelkezők eddigi ellátási szisztémája is, amely szerint mindkét államban teljes körűen igénybe veheti az egészségügyi szolgáltatásokat, ám ennek költségeit az a tagállam fizeti, ahol dolgozik. A hazai egészségbiztosítási törvény egyébként már ma is lehetővé teszi, hogy hazai biztosítottak fogászati, járóbeteg- és háziorvosi ellátást más tagállamba is tervezetten igénybe vehessenek. Az érintetteknek az OEP a belföldi költséget téríti meg, ily módon is biztosítva a szolgáltatások szabad áramlását. |
