Megspórolhatnánk a biztos kudarcokat

– Végigolvastam az Önök által készített, érdekes adatokat tartalmazó tanulmányt, de igazán voltaképpen meg sem lepődtem. Aki egy kicsit közelebbről figyeli az egészségügyben zajló folyamatokat, nagyjából nem várhatott más eredményt.

– Pedig a fejekben számtalan hiedelem él, ami nem biztos, hogy megfelel a valóságnak. Az a baj, hogy amikor az egészségpolitikusok valamit megfogalmaznak, valamit állítanak, vagy valamit el akarnak dönteni, akkor ezt úgy teszik, hogy nem ismerik a tényeket, nem tesznek mögé hatástanulmányokat. Pont azért üdvözlöm Szócska Miklósnak a bizonyítékon alapuló döntéshozatalról tett kijelentéseit, illetve ez irányú elkötelezettségét, mert eljött az ideje annak, hogy ne ötletszerűen, különféle amőboid jelleggel folyó beszélgetések alapján történjen a források elosztása Magyarországon. Jó lenne, ha végre számolna valaki. A tanulmányból világosan látszik az egészségügy eddigi működési módja: a lobbisták megkeresték a maguk politikusait, és addig tekerték-facsarták a szabályokat, amíg azok át nem alakultak olyanná, amilyenné ők akarták. Megjegyzem, az ágazati alaptörvények semmit nem változtak az elmúlt 10 évben; ha az eredeti jogszabályok szerint működne a rendszer, és mindenki az esküje szerint gyógyítana, akkor nem látszódnának ekkora különbségek a térképeken.

– Ön soha nem használta a kapcsolatrendszerét ahhoz, hogy kedvezőbb helyzetbe hozza a saját intézményét?

– Kár lenne tagadni, szerettem volna, de nem sikerült. Ha emlékszik a Debreceni Holding történetére, akkor láthatja, hogy én és a kollégáim 2007 óta Canossát járunk a különféle minisztériumokban, de nem jutottunk eredményre. De ne a mi esetünkről beszéljünk, mert most az a kérdés, sikerül-e szakítani a hagyományokkal, figyelmen kívül tudják-e hagyni a szaktárcánál a lobbi erőket, hogy végre a lakossági igények felől közelítve tervezzék meg az ellátórendszer új struktúráját. Ha végigolvasta ezt a tanulmányt, akkor pontosan tudhatja, hogy az elmúlt években az egyébként jól kitalált szabályokat különféle irányból, magasságból, de rendre áthágták.

– Induljunk el: hiedelmek és a valóság. Mikor szembesült a tényekkel, mi volt a legmegdöbbentőbb?

– Vidéki emberként azt feltételeztem, hogy a budapesti intézményeknél folyik el rengeteg pénz, és azzal szembesültem, hogy ez nem igaz. Arra is gondoltam, hogy a pénzfelhasználás szempontjából a különbség nem lehet több 10, de legfeljebb 30 százaléknál, de háromszoros szorzót feltételezni nem mertem. Ez nem egy kontinens méretű ország, itt nem élnek feketék, latinok, sárgák, fehérek, nem a lakosság összetételében, az eltérő életkörülményekben kell keresni az ellátás színvonalbeli különbségeit. Nem tudom mással alátámasztani a sokkoló tényeket, csak az időközben eltorzult ellátórendszerrel. Az elmúlt tíz évben beszéltünk ugyan az egészségügy problémáiról, de világosan senki nem mondta ki: nem a betegek miatt szorul újraélesztésre a rendszer. A lobbi mentén alakult érdekeltségi rendszer, az átgondolatlan beavatkozások okozták a rendszer „halálát”. Az ellátást már rég nem a betegek igényei alakítják, hanem a szolgáltatók érdekei. Bárki nyugodt szívvel ostorozza a gyógyszergyártókat, amiért el akarják adni a termékeiket, miért gondolunk mást a kórházakról?

– Lát maga körül olyan elszánt politikusokat, akik lélekben elég erősek ahhoz, hogy önös érdekeiket figyelmen kívül hagyva, a többség érdekében lakatot tegyenek saját kórházuk ajtajára?

– Nem tisztem, hogy minősítsem a politikusokat. De az tény, hogy az államosításnak egy nagy előnye biztosan lesz: a helyi lobbik nem csatáznak majd egymással.

– Vagyis az államosítás nem ördögtől való elképzelés az ellátórendszer ésszerűsítése szempontjából.

– Nem, de az államosítás csupán egy eszköz lehet, s a Semmelweis Tervet olvasva továbbra is keresem azokat a garanciális elemeket, melyekből világosan látszik, hogy mitől nem lesznek Magyarországon első- és másodrendű állampolgárok az ellátás szempontjából. Mi a garancia arra, hogy a versenyben minden szolgáltató egyenlő feltételekkel indulhat majd? Maga a terv csak célokat fogalmaz meg, de nem világos, hogy mi alapján jelöltük ki, és miként érjük el azokat. Mi a tanulmányunkkal szeretnénk rámutatni arra, hogy melyik útra felesleges rálépnünk, jó lenne megspórolnunk a biztos kudarcot eredményező lépéseket. Olyan technikákkal/eszközökkel kellene kísérleteznünk, amelyekkel még nem próbálkoztunk.

– Például?

– Nem tisztem, hogy tanácsokat osztogassak.

– Gondolom, azért nyitott szemmel jár a világban.

– Nagyjából az látszik, hogy ahogy apadnak a források, mindenki törekszik a centralizációra, és a mostanában oly gyakran példaként emlegetett skandináv országok is ezen az úton haladtak. Csakhogy az északi országokban bevezetett modell eltér a „kubai” modelltől, márpedig úgy tűnik, mi ez utóbbit próbáljuk most adaptálni. Ráadásul még az északi országokban zajló reformok hatása sem látható, mérhető, mindössze megszűnt az egymásra mutogatás: az állami felelősség egyértelművé vált, már nem lehet az önkormányzatokat okolni a gyenge egészségügyi ellátásért. Én most egy dolgot tartanék fontosnak: a jövőben ne a jelenlegi ellátó rendszer életben tartása határozza meg a tervezést.

– De most funkcióváltó kórházakról beszélünk, nagyjából úgy tűnik, csak az részesülhet a struktúra átalakítására szánt Európai Uniós forrásból, aki „igazodik”. Egyre többen, egyre hangosabban mondják, hogy felesleges ennyi fekvőbeteg-ellátó intézetet fenntartani.

– Rendben, csak az a kérdésem, ha a minisztériumban kitalálnak valamit, azt mi alapján teszik? Most semmilyen jogszabály nem kötelezi a tárcát semmire. Lehet, hogy jó szándék vezérli őket, de…

– … ott van a „Katéter Mónika”. (A kapacitástervező térképi monitoring és kutató alkalmazás az alapvető népegészségügyi- demográfiai adatokon túlmenően az egészségügyi intézmények szakmánkénti területi ellátási kötelezettségét, az egyes települések ellátó intézményektől való távolságát, és a tényleges betegáramlási adatokat jeleníti meg egy térinformatikai rendszerben – a szerk. megjegyzése.)

– Akkor jól eldugták „Mónikát”, mert mi még nem láttuk. Nem szeretném senki munkáját kritizálni, egyszerűen csak nem érzékelhető, hogy a politikai döntések mögött milyen előkészítő szakmai munka folyt vagy folyik. Most a következő mondat a sláger: „feltérképezzük a természetes betegutakat, és szeretnénk az értékeket megőrizve kialakítani egy hatékony rendszert” – nos, ez a mondat nekünk nem sokat mond. Ráadásul természetes betegút nem is létezik, a beteg oda megy, ahol ellátást kap.

– Ezt azért nem így van, hiszen éppen Önök írják: ahol megteremtődik egy ellátásra a lehetőség, ott igény is lesz rá. Sőt, ahol a beteg az átlagtól eltérő ellátásban részesül, ott a minőségi szolgáltató veszi át a vezető szerepet a térségben.

– Így van, csak az, hogy ki mit nyújt, az attól függ, hogy oda milyen forrás van allokálva – és ez a legfontosabb megállapítás. Mert ma mi történik? Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár minden esztendőben köt egy szerződést az adott intézménnyel, abból nagyjából tudható, hogy mennyiből gazdálkodhat a szolgáltató az adott időszak alatt. Tehát nem abban állapodnak meg, hogy a térségben élők számát figyelembe véve egy-egy beavatkozás-típusból mennyinek az elvégzésére vállaljon garanciát. Egy TVK mennyiségről alkudoznak, és az intézmény – attól függően, hogy melyik ellátás nyereséges vagy veszteséges – összeállít egy olyan mixet, aminek alapján nullszaldós lehet. Nem kell a szomszédra mutogatnom, mi is ezt csináljuk, ma az összes szolgáltató így tervez. Gyakran már az ellátórendszerben dolgozók sem veszik észre, hogy önmagunk karikatúráivá válunk. Lesz egy fórum a napokban, ahol egy kollégám a fekvőbeteg-ellátás progresszivitásának a növeléséről fog beszélni – miért is? Hogy drágább legyen az ellátás? Nem az a cél, hogy minél olcsóbb legyen a hatékony terápia? Annyira át van itatva torz érdekekkel a rendszer, hogy egy ekkora blődség sem tűnik fel senkinek.

A teljes interjút a Medical Tribune 2011. évi, októberi  számában olvashatja

A lapra itt előfizethet