A fertőző betegségek diagnosztizálása nagyban hasonlít a rendőrök és a nyomozók munkájához. Az ügy megoldásához a vizsgálónak – a helyszínen levő bizonyítékokra támaszkodva – fel kell fednie a bűnöst. A bűnügyi történetek kedvelői azonban jól tudják, hogy a tettes nem az elkövetés eszközével a kezében várja a helyszínen üldözőit. A bűnügy megoldásához általában fáradságos munkával kell összegyűjteni a vádemeléshez szükséges bizonyítékokat.
Ami az orvostudomány területét illeti, tenyésztéssel számos mikroorganizmust ki tudunk mutatni, így döntő bizonyítékot szerezhetünk arra nézve, hogy egy kórokozó jelen volt a szervezetben a betegség idején. E módszer azonban sok, emberi megbetegedést okozó mikroorganizmus esetében nem alkalmazható. Számos olyan különféle baktérium létezik, amelyek nehezen tenyészthetők mesterséges körülmények között. Közéjük tartoznak a Spirochetaceae család tagjai, például a Borrelia burgdorferi (Lyme-kór), a Borrelia recurrentis (járványos visszatérő láz), a Leptospira-species (leptospirosis) és a Treponema pallidum (syphilis és treponematosisok [pinta, framboesia, bejel]). Egy másik, szintén nehezen tenyészthető csoportba tartoznak az intracelluláris patogének, például a Brucella-species (brucellózis), a Bartonella-species (macskakarmolási betegség), a Mycoplasma-species (atípusos tüdőgyulladás), valamint a Rickettsia-félék, amelyek obligát paraziták, és a foltos lázak (sziklás-hegységi foltos láz, Rickettsia- himlő), a kiütéses tífusz és a bozótláz kórokozói. Végül, bizonyos baktériumfajok nem izolálhatók a szokványos mikrobiológiai eljárásokkal; ilyenek a Legionella-species (légionárius betegség), a Francisella tularensis (tularaemia) és a Bordetella-species (pertussis, parapertussis).
Hasonló a helyzet a vírusok esetében is: a legtöbb mikrobiológiai laboratórium nem alkalmas a vírusok rutinszerű tenyésztésére, ezért kimutatásukra más eljárásokat kell használni. Bizonyos vírusokat különösen nehéz izolálni, és ezek gyakran gyermekkori fertőzések okozói; ilyen az Epstein–Barr-vírus (EBV), a hepatitis A, B és C vírus, a parvovírus B19, és számos világszerte elterjedt, az ízeltlábúakban szaporodó vírus. Noha új antigén- és molekulakimutató tesztek sorát dolgozták ki, sok mikroorganizmus még ezekkel is nehezen identifikálható. Egyes spirochaeták (pl. Treponema- species) nagyon kevés felszíni antigénként működő fehérjét tartalmaznak. Megjegyezzük, hogy a Venereal Disease Research Laboratory (VDRL) teszt, a gyors plazmareagin-teszt és a mikrohemagglutinin- teszt nem közvetlenül a syphilis kimutatására szolgáló szerológiai eszköz, hanem valójában a cardiolipin antitestek szintjének növekedését jelzi. E növekedés annak tudható be, hogy a Treponema beépíti a sejtfalába a cardiolipint. Hasonlóképpen, a heterofil és a monospot tesztek sem közvetlenül az EBV-ellenes antitestek szintjét mérik.
A szérum és az extracelluláris folyadék vizsgálatával nem mindig detektálhatók az intracelluláris mikroorganizmusok és a vírusok. Ezért az orvosoknak más módon kell vizsgálniuk a fertőzés jelenlétét, közvetett bizonyítékokra – nevezetesen a szerológiai vizsgálatok eredményeire – támaszkodva. A szerológiai vizsgálat lényege azon antitestek kimutatása, amelyeket az immunrendszer termel, ha kórokozó van jelen a szervezetben.
Amennyiben egy adott kórokozó esetében rendelkezésre áll egy megbízható immunglobulin (Ig) M teszt, akkor már egyetlen minta alapján is felállítható a diagnózis. Ha nincs ilyen teszt, akkor savópárokon kell meghatározni az IgG-titer emelkedését: az akut minta titerét össze kell hasonlítani a konvaleszcens mintáéval – fertőzés esetén a konvaleszcens minta titere magasabb lesz. Ez az eljárás azonban korlátozott értékű, mivel nem alkalmas az akut betegség igazolására, és az első minta alapján az sem dönthető el, hogy heveny infekció áll-e fenn, vagy a beteg korábban esett át a fertőzésen. Mivel ezzel az eljárással csak közvetetten mutatható ki a kórokozó jelenléte, a szerológiai tesztek teljesítőképessége elsősorban pontosságuk függvénye.
Statisztikai értelemben pontosság alatt azt értjük, hogy milyen érzékeny a teszt (azaz mekkora a valószínűsége annak, hogy betegség esetén pozitív lesz az eredmény), illetve mennyire specifikus a teszt (azaz mekkora a valószínűsége annak, hogy a nem beteg személyek esetében negatív lesz az eredmény). A bűnügyi analógia mintájára, a pontosság annak feleltethető meg, hogy egy tanú mennyire megbízható és józan ítéletű.
Más problémák is korlátozzák a szerológiai vizsgálat használhatóságát. Egyes lokalizált fertőzésekben (pl. HSV-2-infekció) nincs észlelhető mértékű humorális ellenanyag-képződés. B. burgdorferi-fertőzésben már azelőtt észlelhetők lehetnek a Lyme-kór klinikai tünetei, hogy az antitestszint mérhetően megemelkedne, és az antibiotikum-kezelés csökkentheti a normális antitestképződést. Az egymáshoz hasonló mikroorganizmusok (pl. rickettsiák, HSV, varicella-zoster-vírus, japán B-encephalitis vírus és dengue láz vírusa) antigénjei közötti keresztreakciók csökkentik a teszt specificitását. Más fertőzésekben (pl. EBV, cytomegalovirus, Mycoplasma) oligoklonális immunstimuláció alakul ki, és nagyon sok antitest szintje emelkedik, ezért megszaporodnak a tévesen pozitív eredmények. Azokban az esetekben, amikor az EBV-infekció mellett autoimmun vagy kötőszöveti betegség is fennáll, tévesen pozitív IgM-leletet kaphatunk a nem specifikus – például a rheumatoid faktorra adott – reakciók miatt, és álpozitív lehet a teszt eredménye a transzfúzióhoz használt vérkészítmények révén passzívan a szervezetbe jutott antitestek következtében is.
Lee és Krilov, Gyermekgyógyászati Továbbképző Szemle
Die Arzt-Patienten-Beziehung erfordert über die alltäglichen Kommunikationsfähigkeiten hinausgehend auch spezielle Kenntnisse. Die alltägliche Praxis...