SZIGETHY ANDRÁS cikkei

 „Az egyszeri amerikai állampolgárnak nincs más választása: egészségesnek kell maradnia. Ez a legfontosabb tanácsom az amerikaiak egyharmadának, akiknek semmilyen egészségbiztosításuk sincsen és nincs pénzük orvosi ellátásra: egyenek sok zöldséget és mindennap sétálják körbe a háztömböt kétszer-háromszor. A saját érdekükben – mivel a kormányuk nem csinál semmit az ügyben, nekik kell gondoskodniuk az egészségükről.” Ezt Michael Moore filmrendező ez év májusában Cannes-ban, az amerikai egészségügyi rendszer visszásságait kipécéző Sicko című filmjének bemutatójakor mondta.
  A film premierjét az Egyesült Államokban június 29-én tartották. Robert Ebert, a Chicago Sun-Times kritikusa szerint „Moore egyszerűen történeteket mesél egymás után olyan amerikaiakról, akik betegek, haldokolnak vagy már halottak, »köszönhetően« az antidemokratikus, profithajhász egészségügyi rendszernek. Moore filmje általában felbosszantja a konzervatívokat. A Sicko elevenére tapint minden olyan családnak, ahol komoly betegség fordult elő, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali az a család.” A film azonban nem aratott osztatlan sikert; vannak, akik úgy vélik: Moore ismét bemutatja, hogyan lehet kontextusból kiragadott, vicceskedő példákkal hiteltelenné tenni egy nagyon is valódi és izgalmas problémát. Október 11-én kerül a film a hazai mozikba.
  Nemcsak az a baj, hogy a Sicko (a. m. beteges, betegesség, de kifejezőbb lenne magyarul a Tünetegyüttes cím) jó félórányival hosszabb a kelleténél. Hanem az is, hogy miközben a rendező, Michael Moore túlságosan bizonyítani akarja igazát egyértelműen rossz, ám kétségtelenül megdöbbentő filmjében, összehord hetethavat, odavalót és nem odavalót, arányokat és műfajokat tévesztve vagdalkozik. Végül a néző nem tudja igazán, hogy a rendező az Egyesült Államok egészségügyi politikáját, a magánbiztosítós rendszert vagy a profitorientált világszemléletet utálja-e jobban. Egyben azonban biztos lehet: George Busht – mint azt korábbi filmjéből, a Fahrenheit 9/11-ből már kiderül – nagyon nem szíveli, és e meglehetősen felemásra sikeredett dokumentumfilmben is folytatja koncepciózus támadássorozatát ellene. Csakúgy, mint a bemutatott amerikai politikai elit ellen, amelyet szerinte elnököstül, elnöknéstül, reformszándékostul zsebre vágott az egészségipar nyereségvágytól fűtött lobbija.
   A film elején egy fűrészgépnél balesetet szenvedett dolgozó választani kényszerül: melyik ujját szeretné visszavarratni. Melyikre van pénze? A következő jelenetben egy rákbeteg, színes bőrű férfi felesége arról beszél, hogy férje kórházi kollégái a magánbiztosító érdekére hivatkozva tagadták meg a csontvelő-átültetést. Nyilvános vallomást tesz egy orvosnő, aki elutasítván egy szükséges beavatkozást, páciense halálát okozta, ám a magánbiztosító képviselője megnyugtatja, nem műtétet utasított el, csupán közel félmillió dollárt takarított meg. Megszólalnak olyanok is, akiknek formai hiba miatt tagadták meg egyébiránt teljesen indokolt beavatkozási kérelmét. Egy szó, mint száz: se szeri, se száma olyan eseteknek, amelyekből mind az derül ki, hogy a magánbiztosítók nem orvosszakmai, hanem üzleti érvek mentén döntenek egy-egy ügyben. És a háttérben ott tornyosul a még drámaibb kérdés: mi lesz azzal az ötvenmillió amerikaival, akinek semmiféle biztosítása nincs?
   Úgy gondolom, nem kell magyarázni, hogy miért foglalkozunk ezzel a nagyon rossz, de mégis tanulságos filmmel, hisz a biztosítási rendszer sorsa mindannyiunk sorsát fogja alapjaiban érinteni.
   Michael Moore filmjében egy tendenciózus, de oda nem illő csavarral elviszi az USA-ban magukról gondoskodni képtelen betegeket Kubába, ahol az egészségügyi ellátás ingyenes és jó színvonalú, számukra is. Felvillantva a minden társadalmi berendezkedés rendszerspecifikus hátrányai és előnyei közül az előnyöket. Talán hogy eltűnődjünk, mi mennyit ér? Mit is akarunk tulajdonképpen? De eközben, talán a színvonal hiányának okán könnyű kisiklanunk e sem nem körültekintő, sem nem pártatlan, sem nem elfogulatlan, sem nem dokumentum, sem nem művészfilm analógiás gondolkodást sugalló csapdájából, a nem titkolt cél, növelve tanácstalanságunkat, talán épp viszszájára fordul.
  A filmből olybá tűnik: ahol komolyan veszik a demokráciát, ott a piaci érdekekkel szemben a közösség számára fontos érdekek felé fordult a társadalom. Nem mellesleg a Sicko azt is bemutatja, hogy az angol orvosokat nemcsak anyagilag, hanem szakmailag is megbecsülik, a társadalombiztosítási rendszernek köszönhetően jól élnek, és gyógyító munkájuk során kizárólag a beteg érdekeivel kell törődniük.
   A Sicko után még inkább érteni vélem, hogy a miniszterelnöki székben Tony Blairt követő Gordon Brown miért igyekezett legelső kijelentéseiben leszögezni, hogy nem enged az egészségügyi vívmányokból. Világosan átlátta, hogy a kapitalizmusban is érvényesülhet a társadalmi szolidaritás elve, ami egy szocialista miniszterelnöknek evidencia. Így például pontosan tudja, mi a dolga az egészségügyben, az oktatásban, a tömegközlekedésben, milyen felelőssége van a kultúra területén.
   Az USA most próbál kimenekülni egy olyan egészségügyi – társadalmi? – konstrukcióból, amelybe mi most igyekszünk menekülni.
   Menekülésről van szó, mivel a nagy közösségben működő szolidaritási elv az egész világon nehezen tartható. Kevés rá a pénz. Nem véletlenül idézi Frenkl Róbert Bokros Lajost az Élet és Irodalom 2007. március 2. számában, amikor azt mondja: „Bokros Lajos nyíltabb volt. Az orvostársaságok vezetői előtt kifejtette, hogy a szolidaritási elv csak részben tartható. Mindenkinek hozzá kell járulnia – betegsége esetén – a gyógyítás költségeihez, attól függően – hasonlata szerint –, hogy milyen kenyeret kíván enni. Ez világos beszéd, ezt a rendszert vezették be Chilétől az Egyesült Államokig. Ezt követően szakadtak le jelentős társadalmi csoportok, és drágult folyamatosan az ellátás. Kanadában egységes, verseny nélküli rendszerben ötvenszázaléknyi költséggel produkáltak hasonló színvonalat.”
   Michael Moore kamerájával Kanadába, Angliába, Franciaországba is ellátogat, ahol a polgárok természetesnek tartják az ingyenes orvosi ellátást. Magasra szabott közös adóból finanszírozzák az egészségügyet és az orvosok egyöntetűen vallják: döntésüket nem az befolyásolja, hogy ki mennyit fizet, hanem hogy gyógyul-e a beteg.
   Kozák Gyula szintén az Élet és Irodalomban arról polemizál: miért kell a beteg és a gyógyító intézmény közé beékelni még egy láncszemet, a magánbiztosítót.
  „A következő kérdés, hogy a gyenge alkupozícióban lévő beteg és az orvos közé beékelődő biztosító milyen motivációk alapján képviseli a beteg érdekét? És egyáltalán: képviseli-e? A biztosítónak (pontosabban a cég menedzsmentjének) nem a beteg érdeke, hanem a profitmaximalizálás a feladata” – írja a szerző, amihez a Sicko úgy ad elutasításra alkalmas muníciót, hogy míg verbálisan a szó szoros értelmében lázít a magán-biztosítótársaságok ellen, bevágott képeiben sejtetni engedi azt a hatalmas vagyont és befolyást, amellyel az USA egészségipara rendelkezik.
   A Sicko után azonban nem a betegbiztosítás modelljeiről gondolkodunk majd el. Egyetlen igazi kérdés marad, az, hogy milyen társadalom felé haladunk? És itt ugrik be a felejthetetlen magyar rajzfilmhős, Bubó doktor mélyértelmű szentenciája: „Ha van egy nyomasztó problémád, szerezz egy még jelentősebbet, mindjárt nem nyomaszt majd az eredeti.”