Minden hét dollár, amit az emberek családtervezésre költenek, egy tonna széndioxidkibocsátás-csökentést eredményez. Ha bármilyen környezetvédelmi technológiával szeretnénk elérni ugyanezt a célt, legalább ötször ennyit kell költenünk – derül ki a London School of Economics kutatóinak tanulmányából.

Ahány ágra süt a nap, annyi irányból támad ránk Hollywood ezen a nyáron. Robotok, próféták, széftörők, megállíthatatlan zsaruk, varázslótanoncok, szuperhősök és zombik borzolják majd a kedélyeket, és a móka kedvéért még John Travolta is kövér nőnek öltözik! Ám a kötelező, igényes tucatfilmek mellett szerencsére egy-két csemegéhez is lesz szerencsénk, ellátogat ugyanis a mozikba David Lynch legújabb munkája, és Antal Nimród amerikai debütálása is.  Egerek és emberek  A sorozatok legnagyobb előnye, hogy megfelelő anyagi siker esetén nem kell véget érniük, és hogy a felfokozott érdeklődés miatt a nyári uborkaszezonban is elegendő nézőt vonzanak, ráadásul nevezett nézőknek nincsen félnivalójuk, hiszen a kedves alkotók biztosra mennek, azaz igyekeznek olyan filmet készíteni, mely minden nép- és korcsoport elvárásainak megfelel. Klasszikus példa a fenti típusfilmre a kicsiket és nagyokat egyaránt megszólító 3Danimációs sorozatok zöme, melyet idén nyáron a Dreamworks-féle Harmadik Shrek képvisel a maga gumi-népmesei világával és popkulturális utalásrendszerével. Komolyabb gyakorlatnak ígérkezik a Pixar stúdió (Toy Story, Szörny Rt. stb.) legújabb durranása, a sok humorral, izgalommal és szeretettel fűszerezett L’ecsó, melyben egy különleges gasztronómiai érzékkel bíró párizsi patkány menti meg egy vendéglő becsületét – és saját életét. A filmet A hihetetlen családot jegyző Brad Bird rendezte, joggal számíthatunk tehát sok csavarra, és nem kevés érzelgősségre: a L’ecsó valahol a Sabrina, az Amélie csodálatos élete és egy David Attenborough-film között lőhető be a mozgókép-történelmi palettán. A szezon harmadik bajnokjelölt animációs filmje A Simpson- család egész estés változata, mely a korszellemnek és a legmodernebb elvárásoknak megfelelően a Föld megmentéséről, a nukleáris veszély elhárításáról és a családnevelésről szól, paródiáját nyújtva ezzel tulajdonképpen az összes nyári szuperprodukciónak. Igaz, meg kell vallanunk, hogy a folytatások folytatásának – illetve a feldolgozások feldolgozásának – kifigurázása nem túl nehéz feladatimages/  Hősök hőségben A multigenerációs popcorn-megsemmisítők után vessünk egy pillantást a (mozis értelemben vett) középkorosztályt célba vevő, a szájtáti tizenéveseket kiszolgáló nagyszabású művekre. Immár ötödször tér vissza az időközben a londoni színpadokat meztelenül is megjárt Harry Potter, aki mutál. A Harry Potter és a Főnix Rendje a könyv olvasóinak nem sok meglepetést okoz majd – és vélhetően azok számára sem lesz meglepő, akik emberfeletti erővel távol tartották magukat az olvasmánytól, az Alfonso Cuarón rendezte Azkabani fogoly után ugyanis már nem a stílusgyakorlatról szól a sorozat, hanem a digitális gyömöszölésről, azaz a cselekmény minél látványosabb és minél pergőbb felmondásáról. A gyerekeknek oly kedves fantázia helyett szintén a számítógépre hagyatkozik A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó, mely a Pókember-szériánál szelídebb ugyan, de a karakterek sokasága miatt laposabb is: egy figurához egy szupertulajdonság járul, ezért hőseink kénytelenek összefogni a gonosz ellen, a kisebbek kedvéért: az álmatlanságban szenvedő középsősök csak együtt győzhetik le az óvónénit a csendes pihenő alatt.   Valamivel komolyabb témát, az emberiség életben maradásának jogosságát boncolgatja a kultikus játék- és rajzfilmfolyam élő szereplős feldolgozása, a Transformers. Az ifjúsági akciófilmben felvetett probléma súlyosságát mutatja többek között, hogy a rendezést Michael Bay-re, az antiutópiák és autós üldözések szakértőjére bízták, az ő agyonszűrt, sárgában úszó képei ugyanis szinte mindenkit elgondolkodtatnak. És esetünkben van is min merengeni: a Föld „békés” népét pusztító robotok érkezése zavarja meg, és egy szerencsétlen véletlen folytán éppen az amerikai hadsereg az, akinek magára kell vállalnia a probléma megoldását. A robotok hihetetlen gyorsaságú alakváltók, kegyetlen információszippantók és embergyilkosok, de szerencsére nem egyedül jöttek: nyomukban vannak ugyanis a jó robotok, az Autobotok, akik a nyolcvanas években született értékrend szerint a polgári társadalom szolgálatában állnak, míg a főleg repülővé változó gonosz decepticonok a hidegháborús haditechnikát képviselik. Bay filmje olyan gyors, hogy a reagani ideológiából szerencsére nem sok jön át, de a tempó a megértést sem könnyíti a tizenkét év körüli nézők körében. Meg kell azonban vallani, hogy az ügyeletes szépséget alakító Megan Fox formás testecskéje és az akciójelenetek koreográfiája szemkápráztató.    Szintén a szemet gyönyörködteti a csalóka csillogás világában játszódó Ocean’s-sorozat harmadik darabja, melyben új arcként Al Pacino veszíti el sok ezer dolláros alsógatyáját a dörzsölt és sármos rablóbanda ellen, a rendező, Steven Soderbergh pedig vidáman táncol a kamerával, és keresi a kapcsolatot a cool zene, a fények és a posztmodern macsóizmus között. Tökéletes nyári mozi szakítás helyett. Természetesen szakítás utánra is jut néznivaló: egy kis kukarugdosás helyett tökéletes programot kínál a modern akciófilm legjobbjának tartott Die Hard-széria negyedik darabja, a Legdrágább az életed, melyben a bátorság és a ragtapaszhiány ismét diadalmaskodik a magánéleti válság és a nemzetközi terrorizmus felett: John McClane minden korábbinál ráncosabb homlokkal, minden előzőnél látványosabb nagyvárosi díszletek között csap össze egy hackerbandával, akiknek semmi sem szent, még hősünk lányának testi épsége sem. Hármat lehet találni, hogy a negyedik Die Hard végén ki mosolyog a kamerába! És ha a számokból még mindig nem elég: Danny Boyle sikeres zombifilmjének további sorsát a derék amerikaiak vették gondozásba, elkészült hát a 28 héttel később, melyben a vírus megfékezése után a jenki hadsereg próbálja meg újranépesíteni Nagy- Britanniát, de egy még súlyosabb fertőzés személyében apró gubanc lép színre. Isten óvja a királynőt!  Börtön dönt  Ha a legrosszabb gyerekeket is ágyba dugtuk, számba vehetjük az egyszerre több gondolati síkon mozgó filmeket. Itt van rögtön a dán Bille August (Jeruzsálem, Nyomorultak) valós alapokon nyugvó apartheiddrámája, melyben Nelson Mandela fehér börtönőre megvilágosul, és a jó ügy mellé áll. A Goodbye Bafana főszereplője a filmes családból való Joseph Fiennes, a hatvanas évek korfestése pedig szintén nem hagy kívánnivalót maga után. Dél-Afrika mellett a francoista Spanyolország is tartogat számunkra politikai elítélteket ezen a nyáron: a német Daniel Brühl (Good-bye, Lenin!, Edukators, Fegyverszünet karácsonyra) címszereplésével, spanyol nyelven készült Salvador könnyen érthető történelmi leckének indul, a cselekmény középpontjában egy bankrabló forradalmárral, de a végére szívszorító börtöndráma kerekedik belőle, síró lánytestvérekkel és ügybuzgó hóhérral a mellékszerepekben. Az európai filmvásznak másik ifjú tehetsége, Romain Duris (Lakótársat keresünk, Halálos szívdobbanás) szintén valós személy bőrébe bújik, csakhogy jóval vidámabb díszletek és jelmezek között: a Moliére címszerepében komédiázik, szerelmet vall és karrierje mellett az életével is játszik. Szintén nem babra megy a játék az ausztrál Candy-ben, ahol egy szabados életű költő (Heath Ledger) és egy festőlány (Abbie Cornish) talál egymásra nem kis mennyiségű kemény drog segedelmével. Az eredmény sejthető: mennyei élmények, majd pokoli szenvedés.  Grimaszok mosolyországban Túl jón és rosszon, több ezer forintos mozijegyeken és kukoricamérgezésen, érdemes némi helyet szorítani az igazi csemegéknek. A személyes érintettség okán szinte kötelező darab a Kontroll rendezőjének első amerikai rendezése, az Elhagyott szoba, amelyet a szerencsések már a Titanic Fesztivál záró gáláján láthattak, és mely szerzői bűvészkedés helyett egy tisztességes, lényegre törő műfaji thriller, már-már slasherbe hajló dramaturgiával. Antal Nimród szépen felmondja a leckét, miközben hőseit egy elhagyott motel személyzete üldözi, hogy annak rendje és módja szerint kamerák előtt kínozzák meg őket. Állítólag panaszra nem lehet ok, folytatásra azonban igen. Kicsit nehezebben követhető, nem hétköznapi misztikummal töltött David Lynch legújabb rendezése, az Inland Empire, melyben sok Lynch-rajongó örömére az a Laura Dern lép színre, aki annak idején a Kék bársonyban nem nyomta elég hangosan a dudát. Szerepe szerint itt nem kertvárosi kamaszlány, hanem lejárt hollywoodi filmcsillag, akinek egy forgatáson rejtélyes körülmények között veszélybe kerül az élete – a nézők józan felfogóképességével együtt.  És aki mindezt túlélte, annak már az 1988-as Hajlakk remakeje sem árthat. John Watersnek, a polgárpukkasztás nagymesterének klasszikus vígjátéka ugyanis most mozgékonyabb formában tér vissza a vászonra, olyan táncos lábú színészekkel a főbb szerepekben, mint Christopher Walken és John Travolta – és egy kevésbé szatirikus, de legalább olyan szórakoztató dramaturgiával. Mindent a szemnek, semmit az észnek: jó mozizást minden nyárművésznek!