Évzáró
14
2011.
december
15.
M
edical
T
ribune
bölcsen teret engedni a nagy sze
mélyiségnek, megtisztítani a tere
pet a mûvészileg kitüntetett pilla
natokra. Így lélegezhet Domingo
Canio-alakítása, ez a derûs életerôt
mutató, még jócskán fickós, s így a
megcsalás tényétôl csak annál job
ban megalázott férfiú. A hang már
érezhetôen ezüstkori, de a szólam
ból kitetszô tragikum ezzel együtt,
sôt így különösen letaglózó erejû:
mûvészi életbúcsúvá emelkedik ez
a gyilkos indulatú szerep.
A válogatás csúcspontja mind
azonáltal Giordano operájának
1985-ös londoni elôadása: nagy
szerû partnerekkel (
Anna Tomowa-
Sintow
és
Giorgio Zancanaro
), a
biztos kezû kismester,
Julius Rudel
vezénylete alatt, a vokális képes
ségek zenitjén. Domingo színpadi
lényéhez is talán ez a szerep áll a
legközelebb, hiszen a jakobinusok
által nyaktiló alá küldött poéta
romantikusan felturbózott figu
rájának éppúgy a „nemesség” a
meghatározó vonása, mint a feje
delmi kiállású tenornak. Így aztán
nem meglepô, hogy a 44 esztendôs
Domingo remekül mutat a cím
szerepben, s hogy eleganciájával
és lovagias kiállásával már akkor
is hódit, amikor még csak némán
álldogál a színpad szélén, s figyel
met mímelve fordul a középütt
finomkodó gáláns pásztorjáték
felé. Merthogy a nyíltszíni rokokó,
az ancien régime nem a forradalmi
eszméket dédelgetô poéta világa,
s ezt utóbb Chénier elsô áriája
(Un di all’azzurro spazio) hangzó
élményként is nyilvánvalóvá teszi.
Verizmus ide, verizmus oda, a
lényegét tekintve igazi finom opera
gyanánt mutatkozik meg Giordano
mûve a Covent Garden színpadán,
s ez meglepô módon egyetlen pil
lanatra sem tûnik stílustörésnek.
Domingo és nemességben méltó
társa, a Maddalenát alakító, méz
hangú
Anna Tomowa-Sintow
ugyanis eszményien tiszta ember
párként lépnek a nyaktiló alá
induló kordéra. Ez lenne hát a tiszta
és nemes emberek törvényszerû
sorsa? Ugyan kérem, nézzük csak
Plácido Domingo pályafutását!
Warner Classics, 2011
László Ferenc
Így azután akár rideg logikai úton
is kikövetkeztethetnénk az immár
hetven felett járó
PlácidoDomingo
jelentôségét, ám errôl persze szó
sincs: szeretjük ôt, ahogyan csak
egy megvesztegetôen kedves és
hozzá muzsikusnak és színésznek
egyként grandiózus operatörté
neti alakot szeretni lehet. Hol van
már a Három tenor-koncertek
felett egykor oly tüntetô fanyal
gással folytatott polémia, s hol a
Domingo túlvállalásain, karmes
teri és operavezetôi ambícióin iro
nizáló rosszmájúság? Legkésôbb
a minden szempontból hatal
mas pályatárs, Luciano Pavarotti
elhunytakor világszertemegtörtént
a felismerés: kor- és valószerûtlen
nagyságok ôk ketten, nem meg
mosolyogni való háromdimenziós
közhelyek, hanem ténylegesen
utolsók a maguk nemében.
Domingo ilyesformán már régen
felette áll a kritikának, s csupán
csak bámuljuk új és régi fellé
péseit. Ezúttal éppenséggel azt a
DVD-csomagot, amely az énekes
személyes antológiájának 4. része
ként három verista opera elôadását
rendezi egymás mellé a nyolcva
nas-kilencvenes évekbôl. Ponto
sabban két népszerû olasz operát
(a
Bajazzók
at és Giordano
Andrea
Chénier
-jét) a XIX. század utolsó
évtizedébôl, valamint egy 1916-os
spanyol dalmûvet: Manuel Penella
mester
El gato montés
(A vad
macska) címû alkotását. Ez utóbbi
mûfaját tekintve spanyol népies
opera, amely a több évtizedes tetsz
halálból való feltámasztását éppúgy
Domingónak köszönheti, akárcsak
a legsajátabb spanyol zenés szín
padi zsáner, a zarzuela megannyi
rokonjellegû dalmûve. Az 1994-es
elôadás a Los Angeles Music Cen
ter hipermodern falai közé vitte el
a tenor szívének oly kedves dara
bot, amelynek legalább egyetlen
betétjét, a nevezetes Pasodoblét tán
még az is ismeri, aki sosem hallott
spanyol verista operát. A szívet
tépô történetben Domingo diadal
koszorús matadort alakít, nem az
Escamillo-féle büszke bájgúnárt,
hanem erôs és érzékeny férfit: tar
tásával nemcsak a figuráért, de az
egész produkcióért jótáll.
A hispán ínyencfogásban via
dort, míg a két olasz slágerope
rában bohócot, illetve költôt ad
Domingo, akárha az elôadómûvész
három attitûdjét rendezné elénk
– a bónuszlemezen interjúkkal is
hitelesített – személyes váloga
tásával. Az idôben hozzánk leg
közelebbi produkció a Bajazzók
1997-es washingtoni elôadása
Franco Zeffirelli
rendezésében.
Látványos, színes-szagos, tömege
ket mozgató, könnyed-harsányan
a huszadik századba emelt szín
revitelt látunk, ám Zeffirelli még
idôsen is tudja az operarendezés
legfôbb titkát, a nagy arkánumot:
Az évad elsô felének legartisztiku
sabb, roppant finoman cizellált
és mûveltségi hivatkozásokkal
rendkívül fantáziadúsan ékesí
tett elôadása a Katona József
Színházban a
Gothár Péter
ren
dezte produkció. A premier erôs
bizonytalanságba taszította a
kritika egy részét: „mi a mának
szóló üzenet?” – morfondíroz
tak sokan. Magam elég karakte
resnek érzem a „nincs a mának
üzenetem” mizantrópos gesz
tusát ahhoz, hogy e töprengést
értetlenkedve fogadjam. Ám az
elôadás nem attól jó, ha Gothár
Bessenyei György irodalomtör
téneti tettében saját Molière-
vízióját mutatja meg, a rendezô
más utakon jár, úgy döntött,
hogy
A filozófus
hajdani pre
mierjének (1792) körülményeit,
a kora reformkori Magyar
ország kulturális felzárkózási
igyekezetét mutatja meg – nosz
talgikus szeretettel és egy pilla
natig sem gúnyolódva. Színház
történeti víziót állít színpadra,
melyrôl tudja, hogy fikció, de
megtévesztôen úgy tesz, mintha
dokumentarista reprodukció
volna. Kis fantáziával belátható,
hogy e körülmény már önmagá
ban is metszôen pontos és kizá
rólag a „mának szóló üzene
teknek” ágyaz meg. Az elôadás
ugyanis a felzárkózási igyeke
zet kudarcáról, és mindenféle,
magát ártatlannak mondó múlt-
rekonstruáló igyekezet sandasá
gáról is szól. És minderrôl abban
a barokk operákban csúcsra
járatott elôadási modorban
és szélsôséges stilizációban
mesél, melyre napjainkban
mint modern és formabontó
– azaz „mának szóló” – szín
házi nyelvre csodálkozhatnánk
rá. Magam csak azon csodál
kozom, hogy erre a rendezésre
senki sem panaszkodott azért,
mert túlságosan modern.
Az ál-antik mûsorfüzet – igen
elôzékenyen – a 18. században
releváns ikonográfiai asszociá
ciók egész katalógusát mutatja
be, a csendélettôl (mely vis�
szaköszön az elôadás lakoma
jelenetében) a portréfestészetig
(Madame de Pompadour figurá
jának megidézése
Fullajtár And-
rea
beállításában lesz igazán mély
hivatkozássá), a zsánerképektôl
(Velázquez) egészen a Schaffer-
fivérek jól ismert rézkarcáig
(
A Reischl-ház Budán
). Maga a
ház a magyar színjátszás bölcsôje
és
A filozófus
bemutatásának
helyszíne, egyes források bódé
nak, mások alkalmi színház
épületnek mondják, a rézkarc
leginkább mezôgazdasági rak
tárépületnek mutatja. Ezt a paj
taszínházi hôskort idézi Gothár
deszkadíszlete, melyet a szín
pad elején elhelyezett barokkos
gyertyasor (és néhány rafinál
tan titkolt reflektor) világít meg
(fény:
Petô József
). A „játszó
személyek” itt próbálnak meg
a modern színjátszás szellemé
ben tevékenykedni. Mindez egy
szerre mulatságos és szomorú –
azaz ambivalens.
Hogymilyen lehetett avégsôkig
stilizált és korszerû operai játék
modor a 18. század utolsó har
madában, arról Bessenyeinek szi
lárd elképzelései lehettek, hiszen
szemtanúja volt az
Eszterházi
vigasságok
nak, költôi beszámo
lóját 1772-ben vetette papírra.
Ismernie kellett az 1768-ban fel
húzott hercegi operaházat, mely
szöges ellentéte volt a Reischl-
háznak, és biztosan volt fogalma
az opera repertoárjáról, Haydn
mester mûködésérôl, azokról
az olasz buffákról, melyekhez
mások mellett Goldoni szállí
tott librettó-muníciót. Utóbbival
kapcsolatban elég csak a Haydn-
remekekre utalni, az 1768-as
Patikus
ra vagy a filozófus-víg
játékkal egy évben szerzett
Élet
a Holdon
ra. És biztosan nyo
mot hagytak benne a pásztor
játék-hagyományt ôrzô operák
is, azok a konfliktus nélküli
drámák, melyekben „éneklések
jöttek a
tragédiába
” (
Eszterházi
vigasságok
).
Vígjátékának konfliktustalan
ságát mindezek után csak törté
netietlen és hibás nézôpontból
firtathatjuk, figuráinak elôképét
pedig nem biztos, hogy a fran
cia vígjátéki mintákban, sokkal
inkább a hiperérzékeny Goldoni
pasztellesebb clownjaiban fedez
hetjük fel. Pontyi, a gazdag és igaz
nemesember éppúgy rokona a
hobbiasztrológus Buonafedének
(
Élet aHoldon
), mint a térképbú
vár, ám világpolitikailag extra-
tájékozatlan Semproniónak
(
A patikus
). Kedves tökkelütött,
aki
Kocsis Gergely
maszkszerû,
de mégis rengeteg árnyalattal
színezett megformálásában néha
már-már kelet-európaian démo
nivá is válik. Az ô színészi alakí
tását tekinthetjük a játék vezér
fonalának, a maszkok karaktert
adnak, de nem fednek. Ebbôl
a szempontból is reveláció a
színészi munka,
Tenki Réka
(Szidalisz) megszólalásainak
mellbevágó súlyát,
Pálmai Anna
csúnyácska Angyél ikájának
ezernyi báját és okosságát nehéz
elfelejteni.
Dankó István
fürge
precizitással hozza a Líliszt,
Mészáros Béla
igazi bohócdrá
mát farag Lidás jeleneteibôl,
Fullajtár Andrea
mint szerepnél
küli primadonna hoz egyszerre
ôszt és tavaszt az elôadásba.
Ötvös András
az idegenség
pózát erôlteti Párménióra, a filo
zófusra (idegenségét mai magyar
nyelven közvetíti),
Tasnádi
Bence
(Titius) és
Kulcsár Vik-
tória
(Berenisz) üde tehetséggel
igazolják színészi rátermettsé
güket, gond nélkül illeszkednek
az olajozott játékba.
Borbély
Alexandra
(Lucinda) harsá
nyabb színekkel karikírozza a
szolgálólányt.
Bessenyei idejében a szellemes
ség az okosság szinonimája volt,
s ha a szellemesség ebben az érte
lemben szórakoztató is, akkor a
Katona József Színház elôadása
nagyon-nagyon szórakoztató,
igazi
vigasság
.
Molnár Szabolcs
Bessenyei György: A filozófus
Operai hangulatban
Plácido Domingo: My Greatest Roles 4.
Viador, bohóc, költô
1792-ben mutatták be a magyar felvilágosodás egyik alap
mûvét, de azóta szinte soha nem került színpadra. A mostani
premier nem pusztán leporolás, hanem kisebb reveláció.
Nagy tenor nem terem akármelyik bokorban, ezzel minden
operakedvelô tisztában van, amiként azzal is, hogy valódi rep-
rezentatív személyiségbôl zenés és prózai színpadon egyaránt
világméretû a hiánygazdálkodás.
Kocsis Gergely és Pálmai Anna
Ötvös András
Fotó: Dömölky Dániel
Fotó: Dömölky Dániel