Évzáró
M
edical
T
ribune
2011.
december
15.
13
Misztikus megvilágosodás
Pilinszky költô-mítoszát az is hat
ványozta, hogy nagyon ritkán
szólalt meg. Kötetei rendre tar
talmazták korábbi kötetei verseit
is. Már egyetemista koromban is
foglalkoztam munkásságával, s
akkor az volt az elméletem, hogy
költészete az elhallgatás irányába
megy. S mivel teoretikus voltam,
hozzáfûztem, hogy ez szükség
szerû. Szerencsére valami eltérí
tett attól, hogy meg is írjam, amit
gondoltam, mert 1972-es
Szálkák
címû kötete nagy fordulatot jelen
tett: több verset tartalmazott, mint
egész addigi életmûve. Híveit meg
osztotta ez a fordulat. Irodalmár
kortársai közül sokan úgy érezték,
hogy elveszett a kevés Pilinszky
vers zárt tökéletessége, s az új ver
sekkel idegen mintákat követ. S az
igaz is, hogy most a kereszt helyett
a kereszt szálkái foglalkoztatták,
egyes darabjai töredékesebbek, nyi
tottabbak lettek. Én azonban nem
csak a folyamatosságot észleltem,
hanem magam is nyitott voltam
erre az új hangra. Az antológia
darabok az
Apokrif
és társai voltak,
de az olyan versek, mint a
Napló
,
a
Vesztôhely télen
, a
Fokról fokra
,
a
Telehold
, s fôképp a kötet egé
sze, majd utána következô három
verseskötete új és jelentôs kibonta
kozást jelentettek.
Mondom, néhány évig rendsze
resen találkoztunk. Járt a laká
sunkon, összehoztam barátaim
mal, Fehér Ferenccel és
Heller
Ágnes
sel, ô megismertetett akkori
barátnôjével, Jutta Schererrel.
Emlékszem egy kertre – bár nem
tudom, kié lehetett –, ahol belené
zett újszülött kislányom szemébe.
(„Senkiföldje egy csecsemô szeme!”
– írta egy korábbi versében.) De ez
az idôszak elmúlt. 1979-ben múlt
el, amikor a demokratikus ellen
zék egy meghatározó akciójában
aláírásokat gyûjtöttem. Eszembe
sem jutott, hogy Pilinszkyt ezzel
zaklassam, de amikor legköze
lebb találkoztunk, szóba került a
dolog. Ô hozta szóba. Különös
és jelentôs beszélgetés volt. Azt
mondta, nem tudja, nem tudhatja,
hogy aláírta-e volna, s mintegy a
pillanat misztikus megvilágosodá
sától tette függôvé a döntést. Nem
kerestem többet: személye gyön
géd óvásának reflexét mindenkibôl
kiváltotta, aki közel került hozzá.
1981 május végén Salina szige
tén ért utol halálának híre. Sok
helyi bort – malváziát – ittam
meg emlékére.
Radnóti Sándor
/ elég, hogy elfeledjük a helyet, /
a levegôtlen ablaksort, igen, /
hogy visszatérve éjszaka szo
bánkba / elfogadjuk az elfogad
hatatlant.” (
Elég
)
Misztikus dandy
Nos, belátható, hogy ilyen valaki
ritkán lép be az életünkbe, s a
tapéták csak néhanapján kezde
nek el vérezni. Pilinszkynek, ha
nem akart a radikális aszketikus
magányba visszavonulni – és nem
akart –, ki kellett alakítania stra
tégiáját a mindennapi érintke
zéshez. Az elôbb azt mondtam,
hogy ennek kevés köze volt lírai
énjéhez. De rosszul mondtam.
Pilinszky költészete hihetetlenül
népszerû volt. 1959-es
Harmad-
napon
és 1964-es
Rekviem
címû
kötete páratlan irodalmi szenzá
ció volt. Mindenki, aki találkozott
vele, verseihez mérte az embert.
Ehhez kellett alkalmazkodnia.
S ebbôl következett föllépésének
inszcenált, teátrális jellege, amely
persze valóban ellentétes volt a
lírai énnel, de tartalmilag ugyan
arra vonatkozott. Hogy is mond
jam csak? A szentember többek
között arról ismerszik meg, hogy
nincs tudatában szentségének.
Pilinszkyben volt valami kacér
ság ezzel kapcsolatban, valami
hatásvadászat. Nem ismerhet
tem félszeg és megkínzott ifjú
korában, mire találkoztam vele,
költôi sikerei révén a megalázta
tás felmagasztaltatássá változott.
Belsô szenvedései talán érintetle
nek maradtak, pszichoszomati
kus betegségei rendre kiújultak,
s korán meg is halt. De kifele
mást mutatott. Elegáns volt:
fekete és fehér garbókat viselt.
Ahogy egyszer írtam róla: miszti
kus dandy. Társasági ember volt,
ha feloldódott, remek történet
mesélô és élcelô.
Tudván, hogy Lukács-tanít
vány vagyok, egyszer elmesélte
nekem, hogy 1947–48-ban a
római Magyar Akadémia ösztön
díjasaként találkozott Lukács
Györggyel. Orvietóba szervez
tek a magyarok buszkirándulást,
s visszafele állt a buszon, kapasz
kodott a fogantyúba (felugrott
és mutatta is, miképpen lógott),
s mellette Lukács és felesége ült.
Lukácsné mondta neki: – János,
miért nem ül le? – Gertrúd néni,
nincs hová. – Hát üljön Gyuri
ölébe! S akkor – mesélte Pilinszky
– Lukács kissé széttette a lábát,
ô az ölébe ült, s így érkeztek meg
az örök városba.
mûvészet lerombolhatja a világ
nézetek falait, s az idegent sajáttá
teheti, ô pedig úgy érezte – errôl
késôbb egy dedikációja tanúsko
dott –, hogy megértettem.
Pilinszky dedikációit ugyan
nem lehetett teljesen komolyan
venni. Amikor az elsô találkozás
után néhány évig szívélyes, már-
már baráti kapcsolatba kerül
tünk egymással, s viszonylagos
rendszerességgel „összejártunk”,
fölfogtam, hogy a költészetébôl
megismert „lírai énnek” vajmi
kevés köze van mindennapi sze
mélyiségéhez. Ez nem is lehetett
másképp, hiszen lírája csak a
végsô kérdésekkel foglalkozott.
Az idômúlással, a halállal és az
abszolút kommunikáció (két
ember tökéletes azonosulásának)
lehetetlenségével. De lehet-e az
ezekre a végsô kérdésekre – és
csak ezekre – függesztett tekintet
tel belépni a mindennapi életbe?
Ilyeneket írt: „A teremtés bármi
lyen széles, / ólnál is szûkösebb.
Innét odáig. / Kô, fa, ház. Teszek,
veszek. / Korán jövök, megkésem.
// És mégis olykor belép valaki /
és ami van, hirtelenûl kitárúl. /
Elég egy arc látványa, egy jelen
lét / s a tapéták vérezni kezdenek.
// Elég, igen, egy kéz elég amint
/ megkeveri a kávét, vagy ahogy /
»visszavonúl a bemutatkozásból«,
szlogenje járta – általában úgy
oldottak fel, hogy mûvészete
ennek ellenére
becses; különösen
antifasizmusa miatt. Lehet, hogy
csak városi legenda, de minden
esetre elterjedt, hogy egy iroda
lomtudós akadémikus tudni vélte
és terjesztette: a
Nagyvárosi iko-
nok
egy sora – „Te megpróbáltad
azt, amit senki se merészelt, te
árva!” – Leninre utal. Ami persze
emeletes marhaság. A hivatalosan
engedélyezett katolikus folyóirat,
a
Vigília
köre viszont úgy ünne
pelte legnagyobb költôjét, mint
a keresztény jámborság és alázat
lírikusát. Most azonban másfajta
értelmezéssel találkozott, amely
megpróbált utánajárni keresz
ténysége természetének (s ezt az
individuális misztikában vélte
fölismerni), s noha az értelmezô
távol állt bármilyen vallásos
világnézettôl, nem annak elle
nére, hanem azzal összefüggés
ben, annak alapján méltányolta
líráját. Kölcsönösen idegenek
voltak egymásnak gondolataink,
érzületeink, s mégis, nekem életre
szóló tanulsággal szolgált, hogy a
Emlékezetes elsô látogatás volt.
Hazafele menet a trolibuszon
elkezdett remegni a lábam, s ezt
csodálkozva meséltem a felesé
gemnek: nem hittem volna, hogy
a zsenivel való találkozásnak, a
numen adest
(a szellem jelen van
– a szerk.)
érzésének ilyen ele
mentáris fiziológiai hatása van.
Ô természettudományos gyanak
vással rekonstruáltatta velema dél
után történéseit, s kiderült, hogy
mindketten zavarban voltunk:
ô minduntalan kávéval kínált, én
minduntalan elfogadtam, úgy
hogy tíz-tizenkét pohárral ihat
tam meg, amíg nála voltam. Erôs
kávét fôzött, ami azt illeti.
„Születhet-e mûvészi forma
misztikus eszmébôl? A kérdést
marxista és nem misztikus teszi
föl…” – hangzottak könyvem
elsô mondatai. Alighanem az
ilyesmi táplálta Pilinszky zava
rát. A marxista államvallás évti
zedeiben megszokhatta, hogy az
ô keresztény vallásos költészete
értelmezési nehézséget jelent,
amelyet – amikor már az „aki
nincs ellenünk, az velünk van”
Pilinszky János olyan szellemi
komolyságot képviselt életé
ben és mûvészetében, amely
mára teljesen kiveszni látszik
Magyarországon, de talán
Európa más tájain is. Noha
mélyen vallásos volt, szentnek
mégsem nevezhetô, költésze
tének egyik legfôbb ihletôje a
bûn és a bûntudat; a líra törté
netében alighanem ô volt azon
kivételesek egyike, akik tökéle
tesen a magukévá tették Dosz
tojevszkij hôseinek világérzé
kelését. Nála a szentség kicsit
szent együgyûség is; Miskin
herceg félkegyelmûsége ez, az
a fajta személyiség, melyet az
orosz „jurogyivij” szó fejez ki
a legtökéletesebben. Ilyennek
láttatja visszaemlékezésében az
elôadómûvész,
Erdélyi György
.
„Utoljára egy hajnalon láttam,
a régi Lehel piacon. (…) Ott
állt, zsákhordók gyûrûjében,
akik kidülledt szemmel bámul
ták. Éneklô hangon beszélt,
mint mindig. A megváltásról
beszélt, zsákhordóknak, ott a
hajnali piacon. Krisztusról, aki
Isten fia, és értünk lett emberré.
A kezei lassan lebegtek a teste
mellett. Hajnalodott, és én csak
néztem ôt, és tudtam, hogy az
angyalt látom, aki a szárnyát
próbálgatja”. Lenyûgözô, épp
oly átszellemült, mint amilyen
groteszk jelenet. Interjújában a
nemrég elhunyt kiváló próza
író,
Rubin Szilárd
, a
Csirkejáték
szerzôje már jóval profánabb
képet fest ifjúkora legna
gyobb barátjáról, ugyanakkor
önironikusan megjegyzi, hogy
ez a barátság az „én általános
emberi színvonalamnál fogva
nem lehetett olyan kvalitásos”,
mint az, amely idôsebb korában
Kocsis Zoltán
hoz fûzte Pilinsz
kyt. Igen, úgy tûnik, a költô
társaságában követelmény volt
bizonyos komolyság.
Unokaöccse, a mûtörténész
Kovács Péter
által idézett, eddig
kiadatlan levelekbôl kitûnik,
hogy élete vége felé az öngyöt
résre hajlamos Pilinszky meg
békült magával és a világgal.
A bûntudat még most is él,
de erôsebb a kiengesztelôdés
hangja: „Annyi bolyongás után,
eljutottam egyfajta hôn áhított
belsô rendbe, amelyben élet és
halál valamiképpen egy. Életem
ezzel valójában lezárult – hála
Istennek. Viszont annál inkább
fölgyorsult a befelé-utazás.
Nem panaszkodhatom, súlyos
csomagjaimhoz megkaptam
minden lehetséges égi könnyí
tést, többet, mint vétkeim miatt
megérdemelnék.”
Nagyon szép
Tandori Dezsô
Pilinszky egyik motívumára írta
verse. A remek összeállítást a
költôhöz írt, eddig publikálat
lan levelek sora teszi teljessé.
– bánza –
Kilencven éve született Pilinszky János
Emlékeim Pilinszkyrôl
A múlt század hetvenes éveinek elsô felében ismertem meg
Pilinszky Jánost. Ô ötvenes éveiben járt, én huszonöt évvel
voltam nála fiatalabb. Írtam egy könyvet róla, elküldtem neki,
s miután elolvasta, meghívott magához.
A Vigília Pilinszky emlékszáma – 2011 november
Angyal a Lehel piacon