Évzáró
12
2011.
december
15.
M
edical
T
ribune
giai neme ellenére inkább fiúnak,
mint lánynak érzi magát. A film
idén Berlinben elnyerte a Teddy
díjat, melyet minden évben a leg
jobb, mássággal foglalkozó filmnek
ítél oda a zsûri – nyugodt szívvel
kijelenthetjük, hogy a
Tomboy
nak
megérdemelten: néhol felkavaró,
de összességében bájosan kedves,
melegséget árasztó alkotás, amely
nem fél megmutatni, hogy milyen
nehézségekkel is jár egy bontakozó
léleknek, amíg a saját szexualitását
és vágyait megismeri és elfogadja.
Felnôttek és férfiak
A felnôttek világa a
Santiago ’73
címû film alapján sokkal intole
ránsabbnak tûnik a gyerekeké
nél. A chilei forradalom, a Pino
chet-diktatúra hajnalán játszódó,
többféleképpen értelmezhetô
mozinak egy ötvenes hullaházi
írnok, Mario (
Alfredo Castro
) a
fôszereplôje, aki a szomszédja, egy
revütáncosnô, Nancy (
Antonia
Zegers
) után epekedik. Mire az
ismerkedésre a férfi nagy nehe
zen rászánja magát, egy tüntetés
során a díva eltûnik a forradalmi
forgatagban – a következô jelenet
ben hôsünk már bôszen jegyzeteli
a boncasztal mellett, hogy Nancy
halálát a kiszáradás és az alultáp
láltság okozta. A történetrôl nem
könnyû megállapítani, hogy egy
kórboncnok fantáziálása vagy a
valóság rekonstruálása-e – a
San-
tiago ’73
éppen azért erôs alko
tás, mert a történelmi fordulatot
„alulnézetbôl”, a magánéleti ese
ményekre összpontosítva mutatja
be, amelyeknek – akárcsak a chi
lei forradalomnak, Allende elnök
kivégzésének, a számos bebör
tönzött, megkínozott vagy eltûnt
állampolgár sorsának – többféle
olvasata is helyénvalónak tûnik.
Ahogy a dél-amerikai mozinak,
úgy a
Barney és a nôk
címû ame
rikai filmnek is egy férfisors áll a
középpontjában. A fôhôs, Barney
(
Paul Giamatti
) egy tévésoroza
tokra specializálódott író, aki egy
róla készült könyv ürügyén tekint
vissza addigi életére, és veszi
számba a nôkhöz fûzôdô kap
csolatait. A
Barney és a nôk
azon
„férfifilmek” egyike, melyekbôl
– tekintve, hogy lévén a moziba
járó közönség még mindig a nôk
soraiból kerül ki – nagyon kevés
készül. Pedig az
Alfie
vagy az
Egy fiúról
jól példázza, hogy nem
csupán a nôk küszködnek pár
kapcsolati problémákkal, hanem
a hollywoodi sugallattal ellen
tétben, a férfiaknak is akadnak
gondjaik, csalódásaik, melyeken
nem egyik napról a másikra teszik
túl magukat. Barney élete során
három feleséget „fogyaszt el”, és
mint a filmbôl kiderül, házaso
dási kedvét sem minden esetben a
szerelem motiválja – az elsô nejét
betyárbecsületbôl vezeti oltár elé;
a második frigy „elrendezett”,
az ara a doktorátusa, a külleme,
a családi háttere alapján ideá
lis választásnak tûnik; az „igazi”
azonban a harmadik feleség
(
Rosamund Pike
); ez a szerelmi
házasság, amely hosszú évtizede
kig tart, és amely Barney egyetlen
botlása miatt szakad meg.
A
Fifti-fifti
fôszereplôje is férfi,
igaz sokkal fiatalabb korosztályhoz
tartozik. Adam (
Joseph Gordon-
Levitt
) nincs még harminc, amikor
kiderül, hogy egy kimondhatatlan
nevû daganatos betegség megtá
madta a gerincét. Ha azonban ezek
után azt hisszük, a
Fifti-fifti
stábja
a könnycsatornáinkat akarta lecsa
polni, tévedünk: a film nagyon is
realista módon néz szembe azzal a
lelkiállapottal, ami a diagnózis és
a kezelések után hatalmába keríti
a pácienst. Nem kertel a környezet
reakciójával kapcsolatban sem: a
történetben akad egy, a „vizsgán”
elbukó barátnô, akinek nagyon
nem megy, hogy megbirkózzon a
megváltozott élethelyzettel, de egy
igazi munkatárs és barát is (
Seth
Rogen
), aki simán képes „csajo
zásra” felhasználni Adam állapo
tát, ugyanakkor segítô könyveket
olvas, hogy minél erôsebb támasza
legyen a bajban. A
Fifti-fifti
nem
komédia, bár idônként tényleg vic
ces, nem tragédia, bár helyenként
megrázó – ezért mondható el róla,
hogy szélesebb körben is fogyasz
tásra alkalmas mozi, témája elle
nére is utat találhat a popcorn-kö
zönséghez. Talán épp ez utóbbiak
miatt a film a befejezésnél tesz is
némi engedményt Hollywoodnak,
de ezt, az elsô másfél óra fényében,
elnézhetjük neki.
Egy vitatott és egy
vitathatatlan
A
Van pápánk!
címû olasz-fran
cia szatíra(?), utópia(?) azonban
olyan mozi, amit sok katolikus
nem nézett el a rendezônek,
Nanni
Moretti
nek – a sztori a hívôk egy
részénél ugyanúgy dührohamot
váltott ki, mint egyházi körökben.
Ha a történetet nézzük, mindez
érthetô: a film középpontjában egy
pápaválasztás áll, mely nem várt
fordulatokat tartogat. Az újonnan
megválasztott pápa (
Michel Pic
coli
) ugyanis bepánikol a feladat
tól, inkább megmaradna „mezei”
bíborosnak. Az egyház végsô két
ségbeesésében még egy pszichiá
tert is beenged a Vatikánba, hogy
tegyen rendet az egyházfô fejében,
aki titokban bóklászik a városban,
és valami égi jelre vár, miközben
a katolikus hívôk egyre kétségbe
esettebbek, nem tudván mire vélni,
hogy eltûnt a szentatya. Tény,
hogy a film befogadása egy kon
zervatívabb hívônek komolyabb
kihívás – a legfôbb katolikus egy
házi méltóságot kétségek között
látni nem mindenki számára elfo
gadható, a film befejezésérôl már
nem is beszélve.
Semmilyen vitát nem váltott ki
azonban a finn
Aki Kaurismäki
filmje, a
Kikötôi történet
idén
Cannes-ban a kritikusok körében,
akik lelkesen jutalmazták az alko
tást a FIPRESCI-díjjal. A sajáto
san keserédes humoráról, ironi
kusan melankolikus világlátásáról
elhíresült direktor ebben a film
ben sem hazudtolja meg önma
gát: a Le Havre-ban játszódó tör
ténet nagyon atmoszférikus mozi,
amely a társadalmi ranglétra alján
élôket mutatja be, és azt a szoli
daritást, amely ebben a közegben
még fellelhetô. A fôszereplô, a
cipôpucolásból élô Marcel (
André
Wilms
) egyszerre két váratlan élet
helyzettel kénytelen megbirkózni:
szeretett felesége, Arletty (
Kati
Outinen
) kórházba kerül, és az
orvosok nem sok jót jósolnak neki;
miközben az élet egy Londonba
igyekvô afrikai menekült kisfiút is
útjába sodor. A gyerek felbukka
nása az összes szereplôbôl kihozza
a valódi énjét: a zöldséges és a
pék, akik eddig bujkáltak Marcel
elôl, és nem adtak neki hitelbe
több árut, segítenek a fiút elrejteni
és étellel ellátni, és még a morcos,
film noiros megjelenésû, beván
dorlással foglalkozó felügyelôrôl
is kiderül, hogy helyén van a szíve.
A
Kikötôi történet
igazi lelket
melengetô alkotás, melyben végre
a világ rendje is helyreáll. És nincs
is ezzel semmi baj. Elvégre kará
csony van.
Hungler Tímea
novemberben bemutatott
Made in
Hollywood
címû alkotása, ami
különösen azokat érintheti meg,
akik Michelangelo Antonioni
mûvészetén nevelkedtek. A film
eredeti címe (
Somewhere
, vagyis
„Valahol”) jobban utal a történet
egzisztenciális vonulatára, mint
a magyar keresztségben kapott
cím, amelyet a fôszereplô színész
karakter (
Stephen Dorff
) egyik
tetoválása ihletett. A történet sze
rint a hollywoodi sztár unottan
éli automatizmusoktól hemzsegô,
monoton, kiüresedett, mások által
azonban irigyelt, bulvárújságo
kat megtöltô életét, melybe némi
újdonságot hoz, amikor az elvált
feleség egy hétre rábízza tizenegy
éves közös lányuk, Cleo felügye
letét. Ha radikális változásokat
nem is eredményez a kislány fel
bukkanása, a színész fokozatosan
elkezd életjeleket mutatni, uram
bocsá’, olyan jelenet is akad, mely
ben még jól is érzi magát. Coppola
lassú tempójú filmje fôként azok
nak ajánlott, akik belátják, hogy a
boldogság nemáll feltétlenül össze
függésben a pénzzel és a sikerrel,
sôt, van, hogy épp ez a kettô teszi
boldogtalanná az embert.
A
Tomboy
címû, szintén novem
berben debütált moziban is egy
gyerek az, akinek egyéni elgondo
lása van arról, hogy mi teheti bol
doggá az embert. A forgalmazó
mentségére szóljon, hogy a film
címét nem igazán lehetett magya
rítani – a cím azokra a „fiús”
lányokra utal, akik lány létükre
jobban elboldogulnak a srácok
társaságában, mint azonos nemû
társaik között, mivel eleve jobban
izgatja ôket a babázásnál a tech
nika világa vagy a görkorcsolyázás.
A rendkívül tehetséges fôszereplô,
(
Zoé Héran
) is egy ilyen lány, job
ban mondva egy bontakozófélben
lévô, a prebubertás fázisában járó
transzszexuális, aki a maga mód
ján már jelzi a környezete felé,
hogy rossz testbe született, bioló
Gyerekes felnôttek
Filmpremierek szempontjából ez
az idôszak a gyerekes szülôk igazi
„rémálma”: szinte nincs is olyan
decemberi hét, amelyen ne mutat
nának be a mozik egy animációs
filmet vagy egy „kötelezô” kará
csonyi mese adaptációját (
Diótörô,
Alvin és mókusok 3., Táncoló tal-
pak 2.
). A sort
Csizmás, a kandúr
kezdi, amely valószínûleg sokkal
népszerûbb lesz a jegypénztárak
nál, mint elôbb emlegetett társai
– az ok nyilvánvaló: a
Shrek 2.
-bôl
megismert, és a nézôk által azonnal
körberajongott éles karmú vörös
macska egyszerre szállítja a poéno
kat a kisebbeknek és a szülôknek,
kalandjai egy idôben zajlanak a
mexikói határközeli kisvárosban
és a felhôk közötti csodapalotában,
a cselekmény lényegében közös
nevezôre hozza a spagetti wester
neket a tündérmesékkel. A törté
net – hasonlóan a Shrek-szériához
– a legkülönfélébb mesék, mon
dókák és mozi-kasszasikerek,
mítoszok összekutyulása: a motí
vumok között felbukkan Zorro,
Dingidungi, a tojás; az aranytojást
tojó lúd, az égig érô paszuly, de
Batmanre, FredAstaire-re és Ginger
Rogersre is találhatunk utalásokat.
Ha a széles animációs kínálat és az
egyre fejlettebb és realistább 3D-s
technológia ennek ellenére sem
hatna meg bennünket, a novem
beri-decemberi premiereket végig
böngészve bizton állíthatjuk, hogy
az élôszereplôs alkotások között is
kincsekre bukkanhatunk – kas�
szasikerekre ugyanúgy jegyet vált
hatunk majd (
Mission: Impossible
– Fantom protokoll, A legsötétebb
óra
), mint szerzôi alkotásokra.
Családias magány
Ez utóbbiak közül itt van rög
tön
Az elveszett jelentés
híres
rendezônôje,
Sofia Coppola
idén
Velencében nagydíjat nyert és még
Karácsonyi filmkínálat
Minden ember boldog akar lenni
Kis karácsony vagy nagy, mozi ilyenkor is akad. Közös családi
programot éppúgy betervezhetünk, mint magányos délutáni
szórakozást, a mûvészfilmek kedvelôi is csemegézhetnek a
szezon kínálatából, akárcsak azok, akiket még a mézes kalá-
csok, a fahéjas-szegfûszeges grogok vagy a fenyô illata sem
hoz ünnepi hangulatba.
Kikötôi történet
Tomboy
Fotók: Imagenet