Kultúra
14
2011.
december
5.
M
edical
T
ribune
No de hosszú-e Tarkovszkij filmje,
az
Andrej Rublov,
hosszú könyv-e
az
Anna Karenina
? Vagy a
Don
Carlos
, Verdi kétségkívül leghos�-
szabb operája egyszerûen gazdag,
történelmet, politikát, jogot és
jogtiprást, szerelmet és gyûlöletet,
szövetséget és intrikát is ábrázoló
színház?
A DVD a Covent Garden 2008-
as elôadásának kép- és hangfelvé-
tele, a rögzítés elve ugyanaz, mint
az úgynevezett színházi közvetíté-
seké volt a televízióban, két-három
évtizeddel ezelôtt: színielôadást
látunk, nem filmet.
A fontainebleau-i felvonást sok
rendezô, karmester és operaház
elhagyja – igaz, csak akkor van
értelme beiktatni az elôadásba, ha
Carlos mint színész és énekes egy-
aránt alkalmas szerelmes ifjúnak
és történelmi hôsnek, ugyanakkor
Erzsébetért is megdobban minden
nézô szíve.
Rolando Villazón
ilyen
Carlos,
Marina Poplavszkajá
ért
pedig csakis rajongani lehet. Az elsô
felvonásban
megmutatják
, hogy
egymásnak vannak teremtve, míg
a fontainebleau-i képet nélkülözô
elôadásokon a nézô ezt kénytelen
becsületszóra elhinni. S ez tovább
motiválja az infáns döntését, vagyis
hogy mi okból is „áll az élére” a
németalföldi szabadságharcnak.
Barátja, Posa ösztökélésére vállalja
a politikai szerepet, de ebben az
elôadásban még lázadóként is az
elveszített nônek akar bizonyítani.
(Egyes rendezések homoerotikus
sugalmazását ez a felfogás igencsak
nevetségessé teszi.)
Akik inkább a fülükkel szere-
tik az operát, vagy a színpadnak/
képernyônek háttal szeretnek ülni,
azok is nagyon jól járnak. Nagy
énekes színészek lépnek fel a Covent
Garden színpadán, testre szabott
szerepben – le egészen Tebaldóig –,
és mindegyikük a legmegfelelôbb
életkori-hangi állapotban van.
Mintha valamennyien Nicola Rossi-
Lemeni mesterkurzusára jártak
volna. „Ne énekeljenek itt nekem!
Azt mondják, amirôl szó van!”
– dörrent rá növendékeire Blooming
tonban az olasz-orosz származású
basszus, és a
Don Carlos
énekesei
meg a Covent Garden Énekkara
ebben a szellemben mûködnek.
Olyan világos artikulációval éne-
kelnek (a fôszereplôk közül csak
ketten olaszok), hogy a felvétel
alapján helyesírási dolgozatot írat-
hatnának az itáliai iskolákban. Ha
a nézô történetesen nem olasz isko-
lás, akkor sincs elveszve; angolul,
németül, spanyolul és franciául is
feliratozhatja a képernyôjét, nyelv
ismeret szerint.
A címszereplô éneklésén egy
pillanatra sem hallani azt a – be
tegségbôl vagy túlerôltetésbôl
származó – karcosságot, illetve
lebegést, amely miatt késôbb oly
sok fellépését kellett lemondania.
Marina Poplavszkaja sima felületû,
sötét tónusú szopránja – és játéka –
könnyedén hitet el és hoz közel szá-
mos kvázi-idejétmúlt tulajdonságot:
nemességet, méltóságot, áldozat
készséget. Emberszabású nôideál.
Elsôsorban a Fülöp királyt ala-
kító
Ferruccio Furlanettó
ra gon-
doltam, amikor a „megfelelô”
életkort említettem. Furlanetto
idôsebb az infánsnál, apja lehetne
– az is –, de egyelôre férfiként is
igazi riválisa a fiának. Nagyszerûen
mutatja meg a féltékeny férjet, aki
van annyira reflektált személyiség,
hogy egyidejûleg saját magában is
keresse annak okát, miért oly hideg
hozzá a felesége. És nem szadista
minôségében, hanem tépelôdô,
(rémes) elveihez hû politikusként
cselekszik a történelem színpa-
dán. Amiben méltó partnere
Eric
Halfvarson
, a cinikus, bölcs és gát-
lástalanul kegyetlen Fôinkvizítor.
A két basszus kettôse nehezen
felejthetô, de ki akarná elfelejteni?
A tenor és a bariton duójában, a
Szabadságkettôsben Villazón társa
Simon Keenlyside
, akinek, tiszta
szerencse, ércbôl van a baritonja.
Sajátos ércbôl, mert a hôsi forték-
ban és a gyengéd mezzopianókban,
sôt haldoklásában is szépen szól.
Nemes céljai érdekében hitelesen
vet be mindenféle politikai eszközt
– egyszer sem használja viszont
a sztereotip operajátszás levitéz-
lett eszközeit.
Sonia Ganassi
mint
Eboli a Fátyoldal könnyedségét és a
nagyária tragikumát is gond nélkül
gyôzi. Eboli összetéveszti a szeretô
és a szerelmes funkcióját, csalódásá-
ért könyörtelen bosszút áll, és kellô
jelentôséggel omlik össze magán- és
közvétkei súlya alatt.
Nehéz volna eldönteni, hogy
Antonio Pappano
karmesternek
és érzékeny, a szólistákkal kama-
razenét játszó zenekarának vagy
Nicholas Hytner
rendezônek kö
szönhetünk-e többet ezért az
igazán rendkívüli elôadásért.
Szerencsére nem is kell eldönteni.
Verdi: Don Carlos
Karmester: Antonio Pappano
Rendezô: Nicholas Hytner
EMI Cassics, 2010
Barabás András
A guardista
(eredeti címe:
The
Guard
) rendezôje és írója, az ír
John Michael McDonagh
bizo-
nyára kikérne magának, hogy
angolul beszélônek neveztem a
filmjét. Mert a cselekmény szín-
terén, a kis ír faluban az angolt
szándékosan valami rettenetes
kiejtéssel beszélik a lakosok –
ha hajlandók egyáltalán ango-
lul megszólalni. Mint fôhôsünk,
Gerry Boyle ôrmester mondja:
„írek vagyunk, hozzátarto-
zik a kultúránkhoz a rassziz-
mus”. Ebben a miliôben aztán
nem meglepô, hogy az irodalmi
angolt egyetlen ember beszéli,
az FBI amerikai ügynöke, ô
viszont – színes bôrû! A remek
egyetemeken, kitüntetéssel vég-
zett Wendell Everett ügynöknek
azzal kell szembesülnie, hogy az
írek nem is írül, hanem egyene-
sen gaelül, vagy egész pontosan
ír gaelül beszélnek. Nem is jut
elôre a hatalmas kábítószerügyet
felgöngyölítô nyomozásával;
a faluban egyetlen tanúvallo-
mást sem sikerül felvennie, végül
egy lovat vesz vallatóra, de kide-
rül, hogy a lerobbant, de amúgy
rokonszenves paripa szintén csak
ír gaelül hajlandó hallgatni.
Már ebbôl a felállásból is lát-
szik, hova irányul a rendezô-író
pokoli humorának nyila. Az ide-
gen pályán otthontalanul mozgó
FBI ügynökön csak egy ember
segíthet, a hazai terepet tökéle-
tesen ismerô Boyle ôrmester, aki
viszont a két lábon járó politikai
inkorrektség. Semmit és senkit
sem tisztel, a rendôrségi munká-
ról sajátos elképzelései vannak,
az emberi jogok betartása és
egyéb badarságok felettébb távol
állnak tôle. Mégis ô lesz az egyet-
len ember, aki a teljesen lezüllött
rendôri közegben nem engedi kor-
rumpálni magát, és aztán valaho-
gyan megoldja az ügyet. És hogy
érzô szív dobog a durva viselke-
dés és az egyenruha mögött, azt
a haldokló anyjához kötôdô sze-
retetén mérheti le a nézô; vele
gyengéd, figyelmes, csendes, bár
igaz, a rákos asszony legalább
olyan leleményesen káromko-
dik, mint förtelmesen beszélô
csemetéje. Aki mellesleg egyedü-
liként képes vigasztaló szavakat
mondani meggyilkolt kollégája
özvegyének, a horvát menekült
asszonynak. Szóval összes bor-
nírtsága ellenére Boyle ôrmester
morálja tökéletesen ép. És ezt
Brendan Gleeson
(
Erôszakik
;
Harry Potter
) lehengerlô játék-
kedvvel teszi tökéletesen hitelessé.
Egyszerû eszközökkel megcsinált,
elsôsorban a párbeszédekre épülô
film. A tengerparti táj meg olyan
benne, mint amilyen egy ír ten-
geri táj lehet: szürke felhôkkel
terhelt, vigasztalan, sivár, szo-
morú, borongós.
*
Párizs persze nem ilyen
Woody
Allen
legújabb filmjében. De a
rendezô az útikönyvképeket a
fôcímben elintézi, a továbbiak-
ban alig látni valamit a turista-
paradicsom Párizsából. Mint az
ír filmben, itt is idegenek, ráadá-
sul szintén amerikaiak vannak a
pályán: a házasulni készülô ifjú
pár, a szôke Inez és a barna Gil
Pender, valamint a lány szülei. Ám
közülük csak a titokban regény-
írói ambíciókat dédelgetô sikeres
forgatókönyvírót, Gilt ejtik meg
Párizs szellemi fényei, a banalitás
világába beszorult többieknek ez
csak egy érdekes európai város
a sok közül, egy újabb shopping
színtere;„én csakis az Államokban
tudnék élni”, mondja Inez, akinek
alakítója,
Rachel McAdams
amo-
lyan vértelen
Scarlett Johansson
-
klónnak tûnik – nyilván a rendezô
szándékának megfelelôen. Gil
viszont olyannyira eltéved a nosz-
talgiázásban, hogy egy spicces
éjszaka után képzeletben bele-
kerül abba a világba, amelybe
vágyott, vagyis a modernizmus,
az avantgárd Párizsának 1920-as
évekbeli nyüzsgésébe. Ám túl jól
sikerül a móka, Gil már csak kép-
zeletbeli világában él, már meg
is mutatja regényének kéziratát
„Hemingway”-nek, aki tovább-
adja „Gertrude Steinnek”; a fia-
talember fantáziálása megállítha-
tatlan.
Owen Wilson
megkapó
naivitással alakítja a kezdô írót,
és egészében a fiatal Woody Allen
paródiáját adja; újabb adalék ez a
rendezô-író fölényes öniróniájá-
hoz. Gil megismerkedik „Picasso”
kedvesével, de Adriana szintén
a múlt rajongója, ô az 1890-as
évekbe vágyik, a „Belle Époque”-
nak becézett kor miliôjébe. Egy
újabb mesebeli fordulat után sike-
rül is Gil társaságában még egyet
visszafordítaniuk az idô kerekén,
de a „Toulouse-Lautrec” látogatta
régi kávéházban meghökkenve
tapasztalják, hogy az 1890-es
évek mûvészei is a múltban élnek
– „Gauguin” és „Degas” egyene-
sen a reneszánszba vágyik vissza.
Szóval a nosztalgia örök, de Gil
rádöbben, mindenki csakis a saját
kora gyermeke lehet, a visszaréve-
dés megöli az ember saját életet.
Ám a képzeletbeli kaland arra jó
volt, hogy a kezdô író rájöjjön:
Inez tévedés, ezért szakít vele, és
úgy dönt, Párizsba költözik, és
egyedül vág bele az írói pályába.
Egyszerû gondolat, briliáns báj-
jal, roppant finom jelenetezéssel,
tökéletesen tiszta dramaturgiával,
a harsányságot messze elkerülô
humorral elôadva. Egy nagy mes-
ter hamisítatlanul öregkori mûve,
visszatekintés és bölcs legyintés
minden világi hívságra. De ez nem
kiábrándultság: amikor az esôben
ázó Párizsban búcsút veszünk
Giltôl, Woody Allen mintegy
ismét útnak indítja fiatalkori, illú-
ziókkal, valamint nagy tervekkel
bôséggel megáldott önmagát.
Bán Zoltán András
A guardista – Éjfélkor Párizsban
Idegen pályákon
Verdi Don Carlosa DVD-n
Zene is, színház is
– Nem rossz darab ez a
Don Carlos
, csak túl hosszú – nyafog
egy operabarátom. Pedig nem is tudja, hogy az EMI Classics
DVD-jén látható verzió még a szokottnál is hosszabb.
Két angolul beszélô új film, az egyik sötét, morbid komé
dia, a másik habkönnyû, bölcs öniróniával dúsított vígjáték.
Mi lehet bennük a közös?
A guardista
Éjfélkor Párizsban